14. rész Villanás

Öreges este volt odakint. Sajnos a hó nem hullott, pedig csak az hiányzott volna. Az égbolt tele volt csillagokkal. A hold kerekded alakban világított, s beragyogta a sötét eget. Mosolyogva pillantottam körbe az ajtó előtt állva. A faágak meg se mozdultak, mint a kis angyalok olyan nyugodtan álltak. Az elmúlt napokban csak eső volt, és szél. Mostanra ez már mind eltűnt. A termetes pocsolyák vizén tükröződtek a csillagok. Ezüstös fényük még a vízben is pompásnak hatott. Mélyet szippantottam a hűvös levegőbe. Tüdőm azonnal megtelt a fagyos, ámbár mennyei oxigénnel. Csillogó szemekkel fordultam körbe, és néztem mindent, mint egy apró kisgyermek. 

-Kicsodáltad magad? Indulhatunk? – állt meg mellettem Harold. Megvontam a vállam, és elindultam a lépcsőn – most megvársz. Megfogod a kezem, és mehetünk. Nélkülem többet egy lépést sem tehetsz! – nyugodt hangon, igen csendben szólt. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy ez most aranyos, vagy inkább ördögi. Félt, és szörnyen birtokolni akar. Ez nem fog neki könnyen menni. 

Bevártam a lépcső utolsó foka előtt. Kinyújtottam a kesztyűs kezem és megfogtam az övét. Merev arca megenyhült, ahogy rámosolyogtam. Elindultunk a kiépített ösvényen. Nem tudom, hova akart menni. Elengedtem a kezét, és elkezdtem futni. Játszani akartam vele. Tudni, hogy hol van a határ. Azonnal megeredt utánam. Hátramosolyogtam. Nem szökni akartam, csak játszani, és erre rájött. Lassított a saját tempóján.

-Na, mi van? Elfáradtál uraság? – álltam meg egy pad mellett. Jó vagyok atlétikából, sose volt belőle rám panasz, így a futás sem volt nagy nehézség. Már jól esett a mozgás. Az izmaim könnyen vették a terhelést, és nem fáradtam ki. 

Harry megiramodott felém. Mielőtt észbe kaptam volna, elkapta a derekam és magához húzott. Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt. Haa-haa. Azt hiszi, ilyen egyszerű ez a játék? Kilöktem a lábát. Nem számított a zuhanásra. A puha füvön landolt. Nevetve tovább futottam, de Ő nem kelt fel.

A következő oszlopig futottam, és vártam, hogy beérjen, de még mindig meg sem mozdult. Sikítottam a nevét, de még mindig ugyan úgy feküdt a fűben. Rosszat sejtettem. Visszarohantam, bár ott volt előttem a szökés lehetősége, nem akartam, hogy baja essen. Letérdeltem hozzá, és könnyes szemmel végigpásztáztam.

Mellkasára hajtottam a fejem. A szíve dobogott és levegőt is vett. A kelleténél tovább feküdtem rajta. Az egyik kezével a hátamat kezdte simogatni. Megijedtem és felpattantam. Szemei nyitva voltak és csak mosolygott. A kezét nyújtotta. Fel akartam segíteni, de ahelyett, ráestem.

Ismertem a játékot. Tudtam mit kell tennem. A jobb lábamat átdobtam a másik oldalra, így lovagló pózban feküdtem rajta. Homlokomat az övének támasztottam és mélyen a szemébe néztem. A hideg levegő hirtelen forróvá változott. Testeink közé még egy hajszálat is nehézkesen lehetett volna berakni. Kezeit derekamra helyezte, és fordított helyzetünkön. 

-Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz… - súgtam ajkaira.

-Látom, nem ismersz még eléggé. Ha akarom, itt és most az enyém vagy! – fúrta smaragdzöld szemeit az én barnámba.

-Mutasd meg! 

Ledöbbent a válaszomon. Löktem egyet vállán, mire Ő elterült. Feltápászkodtam és megálltam mellette. Teljesen összezavarodva állt meg mellettem. Nyújtotta kezét, hogy megfogjam. Összekulcsolta ujjainkat és megpördített, így egyenesen szembe kerültem vele. Homlokát az enyémnek támasztotta, és csak annyit súgott, hogy „megmutatom”. Megcsókolt.

Óriási fehér villanás törte meg a szépnek nevezhető pillanatot. Mind a ketten odakaptuk a fejünket. Egy csávó állt ott, kezében fényképezőgéppel. Harry megragadta a karom és futásnak eredt, vissza a ház irányába. Futottam, ahogy a lábam vitt. Kimerültem nyitotta ki az ajtót, és lökött be rajta Harold. Ideges volt. Csapkodott és dobálózott. Levettem a cipőm, és minden egyebet, amire nem volt szükségem. Felballagtam a szobámba és törökülésben várakoztam az ágyamon ülve.

Zayn alig 5 perc múlva már a lépcsőm mellett állt. Arca érzelemmentes volt. Nem akartam vele beszélni. Nem akartam senkivel se. Az ágyamhoz lépkedett és leült velem szembe. Lesütöttem a fejem. Két ujjával megragadta állam, és vízszintesbe emelte vissza a kobakom. Tekintetét az enyémbe fúrta. 

-Miért? – kérdezte csalódottan. A késes ügy. Hát persze.

-Szerinted van értelme annak, hogy éljek? Megmondta az uraság, egy szar ribanc vagyok. Dagadt, szar. 

Zayn felállt és kiballagott. Elterültem az ágyamon és lehunytam a szemem. Fáradt voltam, csalódott, ideges és úgy éreztem, a világ legtöbb gondját én cipelem a vállamon. Éhes voltam, de nem akartam enni… A gondolataim össze-vissza kalandoztak. Nem akarok itt lenni… ez az egy biztos.