Búcsú

Drágaságaim! 

Napokon, sőt, heteken át gondolkodtam azon, mit is írjak búcsúzásként számotokra... Valahogy nem akart megíródni a végső üzenetem számotokra. Túlságosan a szívemhez nőttetek. 

Több, mint 1 év telt el, amióta belekezdtem a Stockholm Syndrome megírásába. Volt, hogy éjszaka fél 3-kor kezdtem bele egy-egy rész kidolgozásába, de az is előfordult, hogy az iskolapadban ülve, földrajzórán hoztam össze a legfrissebb történetet. És bekell hogy valljam, nehéz volt abbahagyni, lezárni életem ezen részét, azaz Titeket. 

Eleinte nem gondoltam volna, hogy egyáltalán akad majd megtekintője a történetnek, de ahogy egyre csak gyűltek a feliratkozók, a mosolyom is nagyobb lett. Sose találtam jónak az írásaimat, és bár szerettem/szeretnék író lenni, nem véltem/vélem magam alkalmasnak erre a szakmára, de Ti megmutattátok, hogy van még remény. 

Voltak és mai napig is vannak napjaim, amikor legszívesebben elbújnék a Világ elől, és magamba fordulva csak zokognék az ágyamban, betakarózva, One Directiont hallgatva. És jöttök Ti, az aranyos, biztató kommentekkel, és üzenetekkel, és eléritek, hogy elhagyjam a depressziós kis világomat, és folytassam az alkotást. 

Számomra az írás, egy megmenekülés. Minden másodpercben pörög az agyam, és újabb és újabb történeteket dolgoz ki. Némelyiket levetem papírra, valamelyiket csak elképzelem, és játszadozom a gondolattal, hogy majd egyszer talán az én éltem is így alakul, mint a képzeletembe... 

Elkell áruljam, sokszor megfordult a fejembe, hogy törlöm a weblapot, a dokumentumot és mindent, ami ehhez a sztorihoz kapcsolódik, és elásom magam... de nem mertem feladni. Gyomorgörccsel, zakatoló szívvel töltöttem fel a részeket minden vasárnap 6 óra tájékában, és reszkető kézzel nyitottam meg az értesítéseket, melyek ezekhez érkeztek. 

Ez alatt az 1 év alatt sokat változtam, mint külsőleg és mint belsőleg. Azealia karaktere tökéletesen alkalmazkodott az enyémhez, ebből kifolyólag sokan már ismernek, még anélkül is, hogy egy szót is váltottunk volna. 

A kedvenc karakterem Louis lett. Tudom, kicsit kitoltam vele, de akkor is a szívemhez nőtt. Próbáltam mindenkinek egyenlő nagyságú szerepet biztosítani, de egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Niall és Liam kiesik a történetből, és már hanyagolhatóvá váltak. Több részt szerettem volna Harry szemszögéből megírni, de valahogy nem illett soha a képbe, és úgy voltam vele, ha már az egész sztori egy szálon futott, nem kavarok be egy teljesen különböző, új maszlaggal. 

Soha nem döntöttem el, mikor ülök le írni egy keveset. Ez mindig attól függött, aznap mi történt velem. Ha fantasztikus napom volt, akkor mosolyogva, ha fárasztó és elkeserítő napom volt, akkor könnyek között kezdtem neki Azealia és Harry egy újabb kalandjába. 

Mindig próbáltam nem sablonos, érdekes, tartalmas részeket hozni, és ez remélem sikerült, valamilyen szinten... 

Nagy hatással volt rám ez az egész. Megismerkedtem sok-sok fantasztikus emberrel, és úgy érzem tavalyi évhez képes az íráskészségem valamilyen szinten fejlődött is. 

Nem tudtam mit írjak, ezért csak ezt a kis összevisszaságot tudtam Nektek befejezésként hozni. Szeretném még egyszer megköszönni, azt a sok támogatást, lélek pátyolgatást, és ösztönzést, amit adtatok nekem! Egyszerűen csodálatosak vagytok! 

És mielőtt még elfelejteném... Úgy gondoltam, nem hagyom abba az írást... mint már említettem, rengeteg ötletem van, és az agyam egy kész novellás könyv. Kitaláltam egy új, maffiás, bűnözős, izgalmasabbnak ígérkező történetet, amit In The Night With You címmel tervezek nyilvánosságra hozni. 

Köszönöm, hogy vagytok nekem! Elképesztőek vagytok! Boldog Új Évet Angyalkáim! 

All the fucking love <3 

Epilógus

-Szerelmem! – ölelt magához. Beszívtam édes, vaníliás illatát és elrejtőztem kulcscsontjába. – Hiányoztál! – fonta szorosabban kezeit csípőm köré.

Leírhatatlan hogy érzem magam mellette. A hiányérzet, a bánat, a csalódottság és az elhagyatottság kellemetlen, szúró hatásai eltűnnek, és felváltja őket a gyönyör, odaadás, megóvás és szeretet mézédes íze. Mintha a felhők fölött tartózkodnánk. Minden egyszerű, és légies. De a legjobb, amikor ujjaink egymásba fonódnak. Ajkaink vad táncot járnak, és a világ megszűnik körülöttünk.

Beleültem ölébe és élveztem a pillanatot, amit vele tölthettem. Harry hosszú ujjai felsőm alá vándoroltak, és kis köröket kezdtek leírni pocakomon. A lassan már 9 hónapos kisgyermekünk ezt megérezhette, mivel mocorogni kezdett odabent.

Vigyorogva csodáltam Harry arcát. Akárcsak egy angyal. Szemei mint a legszebb smaragdok, ragyogtak és tündököltek hófehér, porcelán bőrén. Hosszú, dús, fekete szempilláit mindig is irigyeltem. Ajkai formás, szív alakban értek össze. Duzzadtak és vöröslőek voltak az elmúlt percekben elcsattant csókok végett. Borostája keretezte markáns arcát. Arcélén végighúzva ujjaimat megborzongtam. Haja dús kontyba összekötve ékeskedett feje tetején. Már csak egy glória hiányzott. Ő az én angyalom. Tökéletes angyalom. Lejjebb haladva kidolgozott felsőtestére, és tetoválásokkal díszített kezére nyertem rálátást, köszönhetően az alig begombolt virágos ingének. Lábát fekete, térdénél koptatott farmer fedte, és egy hasonlóan sötét bokacsizma.

-Találjunk ki valami nevet a kölyöknek… - ültem feljebb ölében. – Tudod, lassan el kéne gondolkoznunk rajta. – mosolyodtam el halványan, majd egy puszit nyomtam bársonyos arcára.

Danielle és El is megérkeztek, így egy kicsit csalódottan másztam át a másik fotelbe. A szőke tündérek hangosan nevetve szorították magukhoz ,,apjukat” és egymás szavába vágva meséltek az elmúlt napok történéseiről, amíg férjem távol volt. Félmosollyal az arcán hallgatta őket. Egyik szemével őket, míg másikkal engem vizslatott. Elpirulva ficánkoltam, és próbáltam elrejteni paradicsomokat megszégyenítően vörös arcom.

-Na, akkor mondjatok neveket lányok! – közelebb húzta mellkasához a lányokat és beszélgetni kezdtek a számukra tetszetős férfi és női nevekről.

Nem hallottam, miről beszéltek. Megszűnt körülöttem a világ, ahogy őket csodáltam. És egykoron én ezt itt akartam hagyni, azon a napon, amikor Harrynek autóbalesete volt… De rég is volt! És mennyire jól tettem, hogy maradtam… Azóta egyre szebb az életem. Boldog feleség és édesanya vagyok.

Felálltam és a konyhába indultam egy pohár üdítőért. Harry irányába tévedtem, hogy gyönge puszit hinthessek ajkára, akárcsak minden távozásunk folyamán. Ahogy ajkaihoz férkőztem gyomromban feszítő érzést éreztem. Hirtelen jött görcstől arcom eltorzult és szemeim megteltek irgalmatlan könnyekkel, melyek végigszántották arcom. Alig tudtam levegőt venni az ismeretlen fájdalomtól, és félelmemben Harry alkarjába vájtam körmeim. Tekintete forrni kezdett, a riadtságot felváltotta a magabiztosság. Leemelte a lányokat combjáról és másodpercek töredéke alatt karjai közé emelt, akárcsak amikor menyasszony voltam.

-Dani, El, gyertek tündéreim! – kivitt a kocsiba és elfektetett a hátsó ülésen.

Zokogva próbáltam valahogy csillapítani fájdalmam. Éreztem, ahogy elfojt a magzatvíz. Harry dühösen tért vissza, egyedül. Közölte velem, hogy nincs meg a kocsi kulcs, melyre válaszul csak felordítottam. Leesett neki a tantusz és tárcsázta a mentőket, majd Louist. Megrémültem és kísérteties borzongás futott rajtam végig. És ahogy teltek a percek, végigcsináltam azt, mint amit 4 éve, de most Harry segítségével. Diktálta – internet segítségével természetesen -, mit csináljak. Nyomtam, és ordítottam, de Ő végig mellettem volt. Fogta az egyik kezem, és szorította.  Alsófertályamból a nyilalló fájdalom nem csillapodott, viszont megnyugtató közelségnek bizonyult Harry.  Szétakartam szakadni, túlságosan fájt mindenem, Ő azonban támogatott. Nyugtató szavakat suttogott – vagy inkább ordított, túlüvöltve engem is – fülembe. És sikerült végigcsinálnunk, együtt.

Elfáradva hajtottam az ülésre a fejem. Az összes erőm elszállt. Viszont annyi még pont volt bennem, hogy felpillantsak Harryre. A fiával a kezében ült mellettem. Könnyes szemekkel pillantott hol rám, hol a kicsire. Eltátogott egy köszönömöt, és egyik kezével megfogva az enyémet és puszit lehelt kézfejemre puha ajkaival. A mentőautó szirénázása zavarta meg a meghitt pillanatot. A fölsüketítő zaj zokogásra bírta az újszülött kisfiút, melynek hatására arcom eltorzult. Az angyalom simogatta a kezem, és minden porcikám, amihez csak hozzáért.  Egy öreg doki a hordágyra emelt, és elvették a kisfiút Harrytől. Zilálva figyeltem kedvesemre, mielőtt becsukták volna a mentőautó ajtaját. 

-Indulunk be hozzátok! – búcsúzott el tőlem, és egy göndör tincset kilökve az arcomból szerelmes csókot hintett ajkaimra. Alhasamban bizsergést éreztem, melyet csak ő váltott ki nálam. – Szeretlek!

*

Danielle és Elisabeth csillogó szemekkel nézték kisöccsüket, amint Harry ide-oda járkál vele a kórházi szobában. Ahogy a 4 legszebb ajándékomat néztem ujjaim között jéggyűrűmmel játszadoztam… Alex békésen aludt édesapja karjai közt. Harry kósza tincseit kifésülve, merengve nézte elsőszülött gyermekét, büszkeséggel és boldogsággal tekintetében. El közelebb bújt hozzám, majd követte őt Dani is, és így néztük a fiúkat, a kényelmesnek nem nevezhető ágyról. Tökéletesen éreztem magam. Egyfolytában csak vigyorogtam.

A lányok fejét simogattam, melynek hatására elaludtak a szűkös ágyon. Az én pilláim is nehezedni kezdtek. Igazán fáradt voltam, mégis ébren akartam maradni, hogy még gyönyörködni tudjak Harryben és a gyerekekben. Dani pillái rebegtek álmában, El ujját rágcsálta. A két lány tűz és víz. Louis és én. Kirajzolódtak igazi apjuk tulajdonságai. Akaratosság, ravaszság, és a gyerekesség. Tagadni se lehetne, ők mégse tudják.

Louis és a lányok közötti kapcsolattól mindig fáj a szívem. Igaz, szinte minden nap minimum 4 órát töltenek Louis ,,bácsival”, de akkor is, sajnálom az egészet. Szörnyetegnek éreztem minden nap minden percében magam, amikor Louis elbúcsúzott az ikrektől. Összeakartam törni, mint a falhoz vágott váza, valahányszor ez megismétlődött, mégse tettem… Ott volt minden nagy pillanatnál, és semmiről nem maradt le. Volt, hogy virrasztott velem, vagy jött, amikor hívtam vészhelyzetben… Jó apa. Remek apa Louis, ezt nem tagadhatom.

De Harryt se kell félteni! A Földön élő összes ember szeretete nem egyezik meg azzal a hatalmas mennyiséggel, ami benne lakozik. Az elmúlt években minden hisztim, kirohanásom tolerálta. Próbált formázni. Így lett a kis homokszem Azealiaból gyémánt Azealia. Mindenért hálás voltam…

-Hihetetlen… - suttogta szemeimbe nézve, kizökkentve az előző gondolataimból. – Ő a kisfiam! – csuklott el hangja, ahogy a picire nézett, melynek hatására a bánatos könnycseppek hirtelen örömkönnyekké változtak szememben. – Annyira szeretlek! – duruzsolta mély, rekedtes hangján, melytől a hideg rázott.

És ennek már 5 év. 5 éve kaparintott meg magának a zöld szemű Démon. Évek kellettek ahhoz, hogy ráébredjek, a mi életünk nem egy játék, és a szerelmünk nem csak egy hazugság. Ami köztünk van már több, mint Stockholm-szindróma, mert az igazság az, hogy örök életemre szerelmes leszek az elrablómba, Harry Stylesba.

Vége

2. évad 20. rész Akartam

Szép lassan múlik az idő. A levelek hullnak, a szél felerősödik, és a hó is szitálni kezd. Bármi történik te ugyan azt a monoton munkát végzed… neveled a gyerekeid, és várod a párod… De mi van, ha még fiatalnak érzed magad, és benned van egy bizonyos vágy, egy kísértés, ami azt súgja, elkell menned… Te se tudod hova, de menni akarsz… Fognád a bőröndöd, 2 pólót, 1 nadrágot és elindulnál, de csak Vele... mert nélküle üres vagy. Nem tudsz aludni hiányától. Mindenhol őt kereset, és mindenben őt látod. Ő a másik feled. A dolog, ami jobbá és teljesebbé tesz... Számíthatsz rá, és ez kölcsönös. De semmi jó nem tart örökké, és egy múltbéli hiba miatt elveszítesz mindent... Mindent, ami fontos... 

Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt. Végigsimítottam a szövettakarón. Üres volt mellettem a hely. Az ablakon bámultam ki, és megtöröltem könnyes szemeimet. Kint köd takarta el a fákat, és a tájat, amelyet minden reggel sírva nézek.

Kikelletem és hosszú, fenekemig érő hajamat magas kontyba kötöttem. Belebújtam a melegítőmbe és Harry fehér ingébe, amit csak akkor öltök magamra, ha a szívem belesajdul hiányába. Most ez pont egy ilyen nap volt. Napok, hetek, hónapok teltek el, amióta nem láttam. Percenként fordult meg a fejembe, hogy lelépek, itt hagyom a gyerekeket, és megszökök egyedül… De túlságosan szeretem a lányokat, és Őt.

Főztem egy nyugtató zöld teát és kiültem a verandára. Kint rendes fagy volt. Összerezzentem a hideg fuvallattól, ami átjárta testem minden porcikáját. A szememből lassan szivárogni kezdtek a szomorúság jelei. Szipogni kezdtem, hogy magamba tartsam a fájdalmat. Túl gyenge voltam…

-Kedves… - köszöntött a szomszéd néni, Mrs. Poppealy. – minden rendben?

-Szép jó reggelt! – halovány mosolyt erőltettem meggyötört arcomra. A lelkem mardosott. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett. – Hogy tetszik lenni, Mrs. Poppealy?

-Aranyoskám, ha van kedve, átjöhet bármikor egy forró teára, esetleg kávéra! – oldalra döntöttem a fejem és megtöröltem arcom.

-Köszönöm! – intettem és bementem a házba.

Ujjaim jégcsappá dermedtek, és a teámból egy kortyot se ittam. Kihűlt. Utálom a kihűlt teát, mert kellemetlen íze volt. A hideg rázott folyamatosan. A lányok egyszerre sírtak fel. Megforgattam a szemeimet és felrohantam a lépcsőn.

Daniellet a kezembe kapva gügyögni kezdtem a kicsinek. Angyali arcára hatalmas mosoly ült ki. Mintha a mellkasomba lévő hatalmas, tátongó lyuk beforrni kezdett. Pár száll haja az égnek állt, és kacagása hangosan zengett az üres házba.

Másik kezembe felkaptam Elisabethet és táncolni kezdtem velük. Szabadnak éreztem magam, mégis szörnyetegnek. Hogy tudtam arra gondolni, hogy elmegyek innen? Miért vagyok ilyen rossz, amikor annyi jó dolog történt velem?

Hátam egy kemény mellkasnak ütközött. Ha nem lettem volna eszemnél, akkor a gyerekeket kiejtettem volna kezemből, de még erősebben szorítottam őket magamhoz. Az illat, amely megcsapta orrom rémálmaimba került egyedül elő. A szívem felgyorsult és tudtam, mi fog következni. de nem lehetek béna!

A gyerekeket magamhoz szorítottam és sebesen fordultam hátra, hogy szembe nézzek VELE. Semmit nem változott. Eltelt fél év az utolsó találkozásunk óta, de ő semmit se változott. Barna szemei ragyogtak a gyér fényben. Gonoszul nézett… ő mindig gonosz volt. Haja barnából szőkébe ment át. Kezeit több tetoválás díszítette, mint előtte. Szinte nem is volt már szabad bőrfelület bal kezén. Rózsaszín ajkai csókolni valóak voltak, én mégis rettegtem tőlük. Áradt belőle a cigaretta mámoros illata.

-Van itt pár dolog, ami az enyém! – mormolta fülembe, és lágy csókot nyomott nyakamra.

-Zayn… mit akarsz? Azt hittem vége a rémálomnak! – fordultam el a gyerekkel, és beraktam őket az ágyba, hogy biztonságba legyenek. – Menj innen! – taszítottam erősen feszült izmaiba.

-Cica, hiányoztál te is tudod jól! – kezeivel derekamat ölelte. Remegni kezdtem.

-Mond mit akarsz, csak hagyj minket végre békén! – kiszabadultam karmai közöl és hátrálva a falig menekültem.

-Miért hiszel annak a pojácának? Azt mondja szeret, de most lehet, épp egy modell fekszik alatta, és jó keménynek döngeti… Miből gondolod, hogy mellette biztonságosabb az életed, mint mellettem… Mi változott Azz? Alig egy éve még az én karjaimba sírtál… Visszaakarlak kapni! Te az enyém vagy! – szavai nyílvesszőként hasítottak meggyötört szívembe. Könnyek kezdek marni szememet, de nem akartam, hogy lássa, mennyire elgyengültem tőle.

-Szeretem… feltétel nélkül szeretem!

-Bízol benne? Képes vagy annyi fájdalom után azzal együtt élni, aki elrabolt?

-Képes vagyok… - kúsztam le a földre.

Követte mozdulatom és helyet foglalt mellettem a hideg parkettán. Csillogó szemeimet arcára emeltem. Megrémülve konstatáltam, hogy szeméből a könnyek özönvízként áradtak. A macsó, kemény, drogos, alkoholista rosszfiúm, sírva, összeomolva nézett rám.

-Ne… ne csináld! Hónapokig kínoztál, követtél, fenyegettél… képes voltál feláldozni azért hogy szabad legyél… ne! Nem tudsz átverni! – ráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gondolatot, hogy sajnálatot érezzek iránta.

-Mondj egy okot, amiért elmenjek! Egy okra van hozzá szükségem! – állt fel a földről és letörölte könnyeit. Mellkasom szúrni kezdett és arcom lángba borult.

-Szerelmes vagyok Harrybe… szeretem őt! – nyögtem ki halkan.

-Ha tényleg az lennél, akkor a szemembe mondtad volna… - emelte meg ujjai segítségével az állam. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy az övét néztem. – Elfogom érni, hogy többet ne álhasson az utunkba, ezt garantálom! 

A földön ülve néztem, ahogy lemegy a lépcsőn, és becsukja maga után a bejárati ajtót. Keserves, mélyről jövő zokogásban törtem ki, ott, lent a padlón. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről. Szüksége volt Harryre. Itt hagyott… egyedül a bűntudattal, a gyerekekkel, és a tudattal, hogy Zayn bármikor eljöhet ide, és elveheti tőlem a legféltettebb kincseimet, a lányokat.

Haragudtam és egyben gyűlöltem magam. Összezavarodtam. Zaynt látva úgy éreztem talán van még egy kis jóság benne, de Harry hiánya erősebb volt nála. Szeretem a Göndört. Soha nem érhet fel azzal a szeretettel, amit iránta tápálok. Ő a legjobb és legfontosabb dolog az életembe... És az kívánom, bárcsak véget érne ez az egész herce-hurca… Bárcsak itt lenne, és mellkasára ölelne! Óvna, szeretne, védene, becsülne… De helyette csak a könnyeim vannak…

A gondolatmenetem a telefon irritáló, és egyben szörnyen hangos csengése zavarta meg. Feltápászkodtam a földről és komótos léptekkel a telefonért nyúltam. Lassan felvettem a készüléket a kezembe és finoman végigcsúsztattam ujjaimat a kijelzőn. Ismeretlen szám hívott. A szívem lomhán dobogott, majd hirtelen ezerszeresére gyorsult.

,,Mr. Styles autóbalesetet szenvedett… Ön van megadva értesítendő személynek. Kérem, jöjjön be a kórházba!”

A telefon kihullott ujjaim közül. Ajkaim remegésbe kezdtek. A légzésem felgyorsult és lábaim nem bírtak megtartani. A gyors hívóm 2. számát tárcsáztam és zokogva kérleltem az Istent, hogy vegye fel végre Louis a telefonját. Szerencsémre gyermekeim apja vette a lapot, és rögtön tudta, valami baj van, bár semmi értelmeset nem tudtam kipréselni magamból.

Az autó pár perc alatt állt meg a ház előtt, pedig Louis London másik végébe lakott. Vajon mennyivel mehetett? Berontott a házba, és mire kinyögtem mi történt a lányokat felöltöztette és a kocsiba vitte. Magamra terítettem egy kabátot, és rohantam be az ügyeletre oldalamon a lányokkal és Louissal.

Felakartam ébredni… azt akartam, hogy ez csak egy rossz álom egyen… egy meg nem történt álom. Az ajkait az enyémeken akartam érezni, ujjait összekulcsolni a sajátommal, és arcomat a kulcscsontjába rejteni. Mindent megakartam neki adni, és csak azt akartam, hogy jól legyen. Nagyon akartam… csak Őt akartam… Egészségben, épségbe, magam mellett… 

-Harry! - zokogva léptem be a kórterembe, ahol összetört, vérben úszó szerelmem feküdt. - Mi történt veled? 

Drágáim! 

Ne haragudjatok, hogy eltűntem... de kellett egy kis idő! Nem tudok mit mondani, csak azt hogy szeretlek Titeket, és köszönök minden támogatást! Remélem tetszeni fog az új rész! 24-én bezárul a blog... De semmi pánik, már készül az új sztori! 

All the love <3 

1 éves különkiadás

Az olvasáshoz ajánlom Christina Perri - A Thousand Years c. számát! 

2017. Május 13. Harry Styles 

Léptek zaja szűrődött be be a résnyire becsukott ajtón. A fejemre terítettem a takarót. Az ágy hirtelen besüppedt mellettem, és a szívem hevesen kezdett el verni. Ki a franc lehet az ezen a napon? Már 3 napja egyedül vagyok a házba… nem lehet, hogy Hope megszegte az ígéretét…

A támadóm lerántotta rólam a takarót, én pedig teljes erőmből orron vágtam. Ujjaim azonnal sajogni kezdtek az ütést követően. Felszisszentem, de nem kerítettem nagyobb feneket a fájdalomnak. Elszörnyedtem, ahogy szembesültem Niallel.

Az ír fiú végigterült az ágyon és a takarót harapva tusázott el egy sikolyt. Bocsánatkérésekbe kezdtem és röhögve segítettem fel. Semmi baja nem volt. Max. belilul.

-Készülődnöd kéne te vadbarom… nagy nap a mai! – egyik kezével az orrát fogta, míg a másikkal vállon veregetett.

-Izgatott vagyok… - jegyeztem meg mellékesen, kifújva egy rég benntartott sóhajt. 

-De ez engem nem érdekel… - rántott vállat cinikusan. – Betörted az orrom! És én azért jöttem, mert jó tanúd vagyok, és gondoltam, hogy nem fogsz felébredni negyed 10 előtt. Ma nem a lelkizés a lényeg! 

-Bazd meg! – pattantam ki az ágyból és rohanva magamra zártam a fürdőajtót.

Esélytelennek tartottam, hogy elfogok készülni a szertartás előtt. Alig 3 perc alatt mostam le a testemet a hideg zuhany alatt. A hajamba háromszor bőségesen beletúrtam, és kontyba kötöttem, hogy álljon is valahogy. Egy száll boxerben rohangáltam a hálóban. Niall teljes harci díszbe vágta magát és röhögve figyelte kapkodásom.

Kezembe nyomta a fekete öltönynadrágot, fehér inget, nyakkendőt és az öltönykabátot. Egyik lábamon ugráltam, míg a másikkal egyensúlyoztam, és azon agyaltam, vajon egyszer képes lennék e egyszerre belebújni a farmerbe és az ingbe külső segítség nélkül. Noss, még egy nadrágot se tudok egyedül felvenni, így lehetetlen, hogy az ing-gatya kombináció összejönne.

Elégedett voltam a tükörképemmel. Elegáns, mégis laza, amilyen igazából is vagyok. Felkaptam a tárcám és a telefonom, és Niallel a nyomomba rohantam le a garázsba. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, melynek hatására majdnem a lélek is elhagyott, annyira megijedtem.

Hope és az ikrek képe jelent meg a képernyőn és düh helyett egy végtelenül boldog mosoly ült ki arcomra. Fülemhez emeltem a készüléket és szabad kezemmel kinyitottam az Audit. Meghallva a mézédes, nőies, mégis kacér hangot fantáziám azonnal beindult, akárcsak az autó, ahogy elfordítottam a kulcsot.

-Mond, hogy 5 percen belül itt leszel, és nem az ágyban fekszel még! – jajdult fel keservesen. Hangjából érezhető volt a félelem és idegesség számomra már jól ismert vegyülete.

-Szívem, ha nem hívtál volna, akkor talán már sikerült volna kiállnom a garázsból… - mormoltam, miközben azon voltam, hogy nehogy bármit is letaroljak kiállás közben. Niall a bőrbe vájta körmét, annyira izgult az ütközés lehetősége miatt.

-Harry… ugye nem felejtetted el, hogy ma van az esküvőnk? – kérdezte cseppnyi kétellyel a hangjában.

-Azealia, minden vágyam, hogy letépjem a testedet fedő fehér ruhát és finoman kihámozzalak a csipkés tangádból és a hozzá tatozó pánt nélküli melltartóból és végre… kemény 1 hét szex mentes élet után bebizonyítsam milyen jó férjed is leszek! – felnyögött a vonal túlsó végén, és én is izgalmi helyzetbe kerültem.

-Most fejezzétek be! – ordította el magát Niall mellettem ülve. – Te meg az utat nézd, és ne Azzról fantáziálj… Azz, te pedig készülődj! – osztotta az instrukciókat.

-Szeretlek! – válaszolt kacéran. Beharaptam a szám, és a fejemet rázva vigyorogtam.

-Szeretlek... Esetleg tudnánk ma valahol találkozni? – ugrattam nevetve, mire kinyomta a telefont.

Száguldva tettem meg az utat a házunktól a templomig. Niall kétszer kapott szívrohamot, és vagy ötször majdnem behányt. Kiugrottam a kocsiból és magam után rángattam Niallt. Alig tudott  lábán állni szerencsétlen. De túlságosan izgatott voltam.

A szívem hevesen vert a torkomban. Torkom kiszáradt, és kapart. Az égre pillantottam. Gyönyörű volt, akárcsak a felém futó lányom, Danielle. Kék szemeit keresztezték ugráló, szőke fürtjei. Porcelán arca angyali volt. Rózsaszín habos ruhácskájában tipegett felém. Karjaim közé zártam és szorosan magamhoz öleltem. Imádtam ezt a tündért.

Hosszú léptekkel szeltük át a kis parkot. Köszöntöttem a rég nem látott rokonokat és bájologtam egy keveset. De valahogy senki se érdekelt. Csak a menyasszonyomat akartam látni…

Az ég rózsaszínben pompázott. A smaragdzöld füvet hasonló színű rózsaszirmok díszítették. Kellemes meleg volt, májushoz illően. A bogarak halkan zúgtak és a madarak is szüntelen csirregtek. Énekük megnyugvással töltött el, viszont egyben idegességet is váltott ki belőlem. A fehér lepellel leterített székeket krémszínű masnik ölelték át. Letisztult volt és modern, akárcsak Azz ízlése. Középen a kis kápolnánál állt már Niall, aki idő közben lecsatlakozott tőlem és Danitől. Mellette Louis röhögött.

-Apci, oda viszel Louis bácsihoz? – elszorult a szívem, ahogy a saját apját bácsinak nevezte, engem pedig ,,Apcinak”. Ilyenkor mindig rossz embernek érzem magam…

-Persze, édesem! – emeltem a magasba és átrohanva székek között lekezeltem rég nem látott fiúval.

Ahogy Dani átölelte képes lettem volna kifutni a világból. Az ő kezébe jobban illet. Arcához emelte a kislányt, hogy jobban szemügyre vehesse. Olyanok voltak, mint két tojás. Kék szemek, bronzos bőr, vékony és rövid végtagok, huncut mosoly. Mélyen haraptam ajkaimat, hogy magamba tartsam a rossz érzéseket. Ezen a napon nem foglalkozhatok ezzel!

Anya elvitte Daniellet és a ceremónia elkezdődött. A tenyerem izzadni kezdett és alig kapta levegőt. A szívem a torkomban dobogott, és úgy érzetem a Nap sugarai kiégetik a retinám, mert csak foltokat láttam. Hátul összekulcsolt ujjaim az ingemet tépdesték. Próbáltam nem rosszul lenni, de amint megláttam a lányaimat és menyasszonyom elállt az összes maradék lélegzetem is.

Dani és Ellie szorgosan szórták a kettőjük által tartott virágos kosárkából a rózsaszirmokat. Dani rózsaszín, Ellie kék ruhában tündökölt. Szemügyre tudtam őket venni. Tűz és víz. 2 évesek, mégis Ellie komoly és erős. Dani bohókás és tökéletes kisgyerek. Hercegnők. Láttam Louison milyen büszke a lányaira, és ez féltékenységet és egyben örömöt váltott ki belőlem. Furcsa keverék, mégis édeskés ízt éreztem a számban... 

Viszont amikor megjelent a színen Azealia az összes rossz érzés, harag, düh, és féltékenység porrá lett... 

Leomló, szőke fürtjei melle alá buktak. Szemei csillogtak a boldogságtól. Felnézett hosszú szempillái alól, és finoman elmosolyodott, amint tekintetünk találkozott. Nyertes mosoly ült ki az arcomra… a világ legszebb nője! Arca akárcsak a porcelán, törékeny és makulátlan. A ruha teteje felsőtestére simult, kiemelve tökéletes idomait. Csípőjétől lefelé bővült a ruha. Nem egyszerű fehér volt, inkább tört fehér. Végig finom csipke réteg díszítette az egészet, még elegánsabbá téve a megjelenését. Gyönyörű volt… egyszerűen gyönyörű.

-Harold Edward Styles! Fogadod e hites feleségedül az itt megjelent Azealia Hope Fornt, erőben, egészségben, betegségben, szeretetben, szegénységben, gazdagságba? – nézett rám a pap erélyesen. Nagyot nyeltem, és megsimítottam hüvelykujjammal Hope finom bőrét.

-Fogadom! – feleltem mosolyogva, mely hatására a lány elpirult.

-Azealia Hope Forn! Fogadod e hites férjedül az itt megjelent Harold Edward Stylest, erőben, egészségben, betegségben, szeretetben, szegénységben, gazdagságba? – Hope beharapta alsó ajkát vigyorogva és a papra nézve eldalolta amire már hónapok óta várok.

-Fogadom!

Meg se várva a csókos részt átöleltem csípőjét és a magasba emelve ajkamat ajkaira nyomtam és hosszas csókba részesítettem. Vad, szemérmetlen csókunkat egy külső krákogás zavarta meg. Óvatosan a földre helyeztem Azzt, és csúnyán néztem a mellettem álló fiúra, amiért megzavarta ezt a tökéletes pillanatot.

-Tartogassátok az erőtöket az estére, fiatalok! - veregetett vállon a tanúm. A násznép nevetni kezdett. 

Közelebb hajoltam Hopehoz és egy újabb csókot loptam tőle. Niall röhögve megölelt és sok boldogságot kívánt… őt követte a sok-sok vendég és az ismeretlen embersereg. Biztató mosolyt küldtem a Hope felé, és fél kezemmel átöleltem derekát… Homlokon csókoltam.

-Szeretlek, Mrs. Styles! – mormoltam fülébe.

-Szeretlek, Mr. Styles! – kuncogott elpirulva.

Imádtam kimondani. Mrs. Styles.

**

A hotelszobába belépve szinte már letéptem a felségemről a testét fedő ruhát. A fehér ruhaköltemény a földre hullott. Azealia szívének zakatolását megéreztem mellkasomon. Apró kezeivel a gombjaimmal bajlódott, de én egy egyszerű mozdulattal kibújtam belőle, és elhajítottam a semmibe.

Ajkaim nyakára vándoroltak, melynek tetszését egy jóleső sóhajjal jelezte. Kezeim melltartójának pántját keresték. Kioldottam a felesleges darab csatjait, és az ingemhez dobtam. Teljes mellkasával hozzám simult és az ágy felé kezdett taszigálni.

Egy óvatlan pillanatomban meginogtam és az ágyra terültem. Már merev férfiasságom ellen nyomta csípőjét ezzel még jobban lázba hozva. Nyakamhoz hajolt és szívni, harapni kezdte a vékony bőrt. Ha lehetséges, még nagyobb izgalmat váltott ki belőlem.

Kezeivel lassan szabadított ki a nadrágomból. Eddig elégeltem meg tetteit, és fordítottam helyzetünkön. Úgy éreztem, mivel igent mondott arra, hogy egész hátralevő életünkben mellettem marad megérdemel egy kis kényeztetést. Végigcsókoltam egész testét. Mellén elidőztem. Gyúrtam, haraptam tökéletes kebleit, melyekre már régóta vártam. Olyan formás volt, még így, egy ikrek megszülése után is.

Megragadtam tangájának vékony, csipke anyagát és lerántottam róla. Tetszett, de már ne volt rá szükség. Sűrű sóhajok hagyták el csókoktól duzzadt ajkát, ahogy egyre közelebb haladtam nőiességéhez. Finoman megfújtam csiklóját, majd felnyomtam 2 ujjam és lassan pumpálni kezdtem. Azz hajamat rángatta és egyre hangosabban jelezte tetteim élvezetét. Mielőtt sikerült volna elélveznie megálltam és visszakúsztam hozzá egy csókért.

-Ez a nászéjszakánk… nehogy már az ujjam okozzon neked örömöt! – tettettem a durcást, mire verejtéktől vizes homlokát az enyémnek nyomta és mélyen a szemembe nézett. Átölelte nyakam és közelebb nyomott magához.

-Akkor mutasd meg, mi lehet az ujjaidnál jobb… - ajkamba harapott, mely egy kaján vigyort váltott ki belőlem.

Óvatosan belé vezettem már régóta merev férfiasságom és fokozatosan gyorsítottam a tempón. Olyan tökéletes pillanat volt. Érzéki és intim. Minden kapcsolat ékköve. Figyeltem, ahogy a lány, akit szeretek darabjaira hullik alattam az élvezettől, ami engem is a csúcsra juttatott. Egyszerre élveztünk el.

Kimerülten dőltem mellé. Hosszú nap volt a mai. Fejét mellkasomra hajtotta, míg én egyik kezemmel derekát öleltem. Egyeletlen légzésünk töltötte be a hatalmas lakosztályt. Szívverése egyesült az enyémmel.  

Felcsigázott. Megbabonázott. Elszédített. Átvert. Kijátszott. Teljessé tett. Annyi mindent váltott ki belőlem ez alatt a 3 év alatt… Amióta a magaménak tudhatom még jobban kívántam, szinte minden egyes pillanatban. Nem tudtam vele betelni. Soha, senki nem volt rám ilyen hatással… kivéve őt… A lányt, akit évekkel ezelőtt elraboltam… 

Drágáim! 

1 év... 1 éve vagytok az életem könyvének egyik fejezetének legszebb sorai! Mivel hálálhatnám ezt meg, még egyenlőre nem tudom, de nagyon nagyon nagyon szépen köszönök NEKTEK mindent! Annyira fontosak vagytok a számomra, és legszívesebben mindenkit megölelnék és elmondanám személyesen is, mennyire szeretlek TITEKET! 

Remélem elviselhető lett ez a jövőbepillantós dolog, és mivel kaptam egy olyan üzenetet, hogy hiány volt az évadban az erotikus részekből, összeszedtem minden erőm és bátorságom... és hát ez lett belőle... ne lőjetek le! 

Nagyon szeretlek titeket és köszönöm, hogy vagytok nekem! 

All the love <3 

2. évad 19. rész Gyönyörű

A magassarkúm kopogásától zengett a folyosó. A szívem hevesen zakatolt a szívemben. A fehér falak összeakartak menni körülöttem, és olyan érzésem volt, mintha folyamatosan figyelnének. A tömeg sikoltozását már most hallottam, pedig még távol volt a kijárat.

A hajamba lehetetlen volt beletúrni, annyi lakk tartotta össze. A bőröm ragacsos volt a verejtéktől és a mérhetetlen mennyiségű barnító, illetve testszínező termékektől, amik a terhességem jeleit próbálták eltüntetni. Az arcom nem levegőzött a vakolattól. Szemem le se bírtam csukni, akkora műszempilla díszítette. A ruhám kényelmetlen volt, és szorította a derekam. És az a kibírhatatlan cipő! Ha tehettem volna, már rég a Temzébe hajítottam volna.

Harry szorosan mellettem lépkedett Danivel és Ellievel a kezében. Alig kaptam levegőt a kórház és a saját parfümöm illatának idétlen keverékétől. Képzeld magad elé, ahogy bekensz egy ananászt fogkrémmel és beleharapsz! Gyomorforgató…

Olyannyira éhes voltam, hogy már hányingerem volt. A szemem kopogott az éhességtől és a légszomjtól. Jobb kezembe átvettem Daniellet és összekulcsoltam ujjainkat. Harry arcára magabiztos mosoly ült ki. Bármennyire takargatta, jobban félt ettől a naptól mint én.

-Mély lélegzet! – csapott fenéken hátulról Liam. Megugrottam és rosszallóan pillantottam rá. – Nem tehetek róla, hogy nincs barátnőm, és neked gyönyörű feneked van!

-Liam! Sok leszel! – szúrta le Harry idegesen.

A fiúk apró vitája elégedett mosolyt csalt az arcomra. Szeretem, ha Harry kiáll értem. És talán ez adja az összes magabiztosságom, ami valljuk be, még mindig nem sok.

A kórház hatalmas üvegajtajától már csak néhány lépés választott el minket. A rajongók az ajtónak nyomódva fotóztak. Az erőltetett mosoly ott virított mindannyiunk arcán. Szerencsémre a gyerekek tökéletesen elvoltak takarva, így esélytelen volt, hogy bárki is lencsevégre kapja őket.

A gyomrom összeszűkült. A tenyerem izzadni kezdett. A tömeg verte az üveget, és félő volt, hogy betörik. Harry ujjait szorongattam, akárcsak egy hete, amikor a szülés beindult. Bárcsak még ott lehetnénk, és nem itt…

Lou és Lux mentek előre. Őket 16-16 biztonságis követte. Majd mi következtünk. A mosoly még mindig arcomon volt, de kezdett már fájni az orcám. Megindultunk az embersereg szíve felé. A tömegből beérő kezek egyike erősen arcon csapott. Ilyen pofonba még nem volt részem. Megtorpantam, ezzel megállítva a teljes sort, és az ütés kiosztja felé emeltem smink fedte szemem.

Alig lehetett 16 éves a támadóm, mégis magabiztos, és felnőttes volt. Haja kék színben pompázott, arca gyermekies, ártatlan volt. Ruhájából ítélve gimnazista lehetett. Egy egyszerű Harry képével díszített pólót viselt farmerral. Magabiztossága mellett az enyém semmit se ért volna. Próbáltam erősnek mutatni magam és elnyelni a könnyeimet. Szörnyű érzés volt, hogy utál valaki, aki nem is ismer.

Soha nem vágytam hírnévre, vagy arra, hogy rajongjanak értem az emberek. És most itt van egy teljesen vadidegen lány, aki csak néhány évvel lehet tőlem fiatalabb, és arcon csapott, nyilván azért, mert a bálványával járok, vagy mert a szeretett sztárja egyik gyermekét a kezeim közt tarthatom, és én vagyok az, akit szeret. Nem én terveztem ezt így… Nem is tudja a nevem, és ha igen, akkor ennél az egy információnál többel nem lehet tisztában. Keserű ízt éreztem ettől a számban.

Harry megsimította szabad kezével a vállam, és tovább mentünk. Mindvégig a lány járt az eszembe. Tekintetéből sütött a megvetés és az irigység. Ha tehette volna, meg is ölt volna, gondolom.

-Nyugi… - suttogta Niall, ahogy kezeit csípőmre helyezve odébb tolt.

Lassan az autóhoz értünk és teljes nyugalomba tudhattam magam. Beültem a hátsó ülésre Liam és Harry mellé. A két fiú örömmel játszadozott az alig 1 hetes babákkal, akik tulajdonképpen ettek és aludtak csak egész nap. Vigyorogva néztem őket, ahogy teljes szívükből örülnek a kicsiknek.

Louis idegesen bámult ki a sötétített ablakon. Niall engem nézett. Próbáltam nem figyelni erre az apró tényre, és az előbbi problémáján járattam az agyam. Kicsatoltam a biztonsági övem, és egy finom mozdulattal átültem a szemben lévő székbe. Apró kezeimet Louis vállára helyeztem. A fiú először összerezzent, majd arca ellágyult, ahogy találkozott tekintete az enyémmel.

Vállára hajtottam a fejem és Harryt csodáltam. Louis lélegzése felgyorsult és izmai megfeszültek. Nem értettem viselkedését. Megrémisztet. Nagyot nyeltem és próbáltam mellőzni az elmém által alkotott negatív képeket Louisról.

Az autó megállt. Végre itthon! Ide senki nem jönne, ezért jó, hogy még van egy hely a Földön, ahol senki sem keres minket… Anya háza. Daniellet a kezembe emeltem és mosolyogva gügyögni kezdtem neki, míg Niall Elisabethet szórakoztatta.

Anya könnyekkel a szemében fogadott minket. Alig merte megérinteni unokáit. Hihetetlen pillanat volt. Csak most tudatosult bennem, hogy anya lettem. Ahogy az enyémet néztem megsajnáltam. A Hold kellemes fénye talán olyan sápadt volt, mint Ő. Haja töve már ősz volt. Szemei mellett mély ráncok húzódtak. De boldog volt. Elmondhatatlanul, és ez bearanyozta a szívem.

-Bemehetnénk Mrs. Forn? – kérdezte Louis cseppet sem barátságosan.

-Persze! – Anya egy erőltetett mosollyal az arcán kinyitotta előttünk a hatalmas fa ajtót és besietett rajta.

Szégyelltem magam Louis viselkedése miatt. Nem értettem, hogy mi baja. Felőlem ő is utálhat, de anyával ne beszéljen így! 

Leraktam a gyerekeket és a fürdőbe siettem. Gyorsan lemostam magamról a sminkem és a testfestéket. A fehér porcelán kád dugója körül rész teljesen narancssárgává vált az engem fedő termékek jóvoltából. Fáradtan sikáltam le a mocskot. Letöröltem a szemem alól a fekete vakolatmaradványt. Frissen mosott hajjal és megtisztult bőrrel léptem be az üres szobámba.

Felkaptam egy hosszabb nadrágot és a kézilabda mezemet, amit talán még soha nem vettem fel. Pizsamának ez tökéletes lesz. A hajamat mellkasomra söpörtem. Belebújtam a macis mamuszomba, és így indultam a fiúk keresésére.

Szerencsémre a szomszéd szobában voltak. Az ajtó csak résnyire volt nyitva. A nevem hallatán megálltam és hallgatózni kezdtem. Közel hajoltam a réshez és hegyeztem füleim, hogy tisztán értsem a beszélgetést.

-Nem érdekel mit mondotok! – csapkodott Louis. – Az ÉN gyerekeim, nem a tieid! Harry… ez így nincs rendbe! Együtt kell folytatnom a turnét a gyerekeimmel, és a nővel, akit te szerelmednek szólítasz, én pedig a gyerekeim anyjának… Tudod milyen szar érzés vele látni? Hogy te tarthatod a kezedbe a lányaimat? Kibaszott szar!

-Louis… én szeretem ezt a lányt… esküszöm neked, senki iránt nem voltak még ennyire stabil érzelmeim. Elmagyarázzam mit érzek? – mély levegőt vett, én pedig visszatartottam az összest. – Hope olyan mint amikor először korizol a tón. Izgatott vagy és félsz. Félsz, hogy talán valamit rosszul csinálsz és vége. De egyben rohadt boldog vagy, mert kiélheted a vágyaid és önmagad lehetsz, akárcsak amikor a jégen siklasz. És ahogy először körbemész az adrenalin és a veszélyvágy akkora lesz benned, hogy rájössz… erre van szükséged. Nem érdekel már, hogy bármikor beszakadhat a jég, olyan vékony… csak ezt akarod, mert felemelő érzés… Boldoggá tesz! - A szívem a torkomban dobogott. A szememből könnyek kezdtek csordogálni.

Az ajtó kitárult előttem és ijedtemben nem figyeltem. Majdnem elestem, de Harry megtartott. Elmosolyodott bénaságomon és szorosan átölelt. Zokogva fúrtam arcom a nyakába. Elfeledkeztem róla, hogy ki vagyok, és milyen problémáim vannak… mert végre jól éreztem magam.

Nem érdekelt a fiúk szúró pillantása és Louis idegessége… egyenlőre boldog voltam Harry miatt. A szobánkba bújva játszottunk a gyerekekkel. Én pelenkáztam, ő krémezett. Vicces volt, ahogy finoman simogatta a pici Dani fenekét és közben lábait rángatta. A kicsi mosolygott, és ahogy néztem, felfedeztem, hogy mosolya olyan volt, mint az apjáé.

-Mi lesz ezek után? Nektek még 2 hónap turné… egész Angliát bejárjátok… én nem mehetek. Maradnom kell… - túrtam még vizes hajamba.

-Mi lenne? – rántott vállat. – Hidd el, megoldok mindent, hogy jól menjen!

Behívtam a fiúkat és anyát. Fürdetés volt, és nem akartam, hogy kimaradjanak az elsőből. Louis fújtatva lépett be a szobába. Beharaptam az ajkaimat és a lehető legtermészetesebben a kezébe adtam Danit. Rémültem nézett a kislányra, majd elmosolyodott és közelebb húzta magához a csecsemőt.

-De puha bőre van! – cirógatta meg lányának fedetlen combját. – Ebből a tündérből nagy pasivadász lesz… akárcsak az anyja… - elpirultam. Bóknak vettem mondatát, ezért csak rámosolyogtam, amitől szemei még szebben csillogni kezdetek.

A gyerekeket egyszerre tettük a kellemesen meleg vízbe. Anyám zokogott és Niall is könnyezve figyelte ahogy fekszenek a lányok a vízben. Pár perc elteltével azonban anya nem bírt tovább és mennie kellett helyre tenni a tesóimat. Niall és Liam megunta, Harry pedig telefonálásokba kezdett. Ketten maradtunk a fürdőben.

-Azealia… - fordult felém szomorúan Louis. – ők a lányaim… - majd visszanézett a kádban fekvő lányokra akik meglehetősen jól érezték magukat. – megígéred, hogy miután ti Harryvel jól ellesztek, azért még láthatom őket?

-Te fogyatékos, ez természetes… akkor leszel velük, amikor csak akarsz! – öleltem szorosan magamhoz és lehunytam a szemeimet. Nehéz időszak kezdődik el.

Louis kiemelte a lányokat és csalódott mosollyal az arcán segített őket felöltöztetni és ágyba rakni. Miután távozott a szobából ide-oda cikázó gondolatokkal a fejemben terültem el a saját ágyamon. Hamarosan Harry is csatlakozott hozzám. Már elmúlhatott hajnal 2 is, de nem tudtunk aludni.

Folyamatosan simogatta a hátam, kisebb köröket lerajzolva hosszú ujjai segítségével. Kezeim a fejem alatt voltak a mellkasán. Megnyugtató volt érezni szívének egyenletes, ütemes verését és lélegzetvételét követően mellkasa fel és le mozgását.

Harry hirtelen felült és az éjjeli szekrényen pihenő telefonja felé kapott. Felhúztam a térdeimet, és kezeimmel átöleltem őket.

-Most múlt el hajnal fél három pár perce… - túrt bele göndör fürtjeibe. Beszívtam ajkaimat, hogy eltusoljak egy jól eső sóhajt. Olyan tökéletes. – Nem tudok megnyugodni… nem nekem kéne itt feküdnöm…

-Hát kinek? – bújtam hozzá közelebb, ő viszont felpattant az ágyból.

-Louisnak. Hope… - fogta meg kezem. –, nem én vagyok a gyerekek apja… nem az én karjaimba kéne aludnod… nem…

-De! Én ezt szeretném… te mit akarsz? – emeltem rá könnyes szemem. – Meguntam már hogy folyamatosan elhagysz, Harry! Olyan régóta játsszuk már ezt a kicseszett játékot! Elegem … egyszer csak jössz, összerakod a lelkem és a szívem… aztán pár perc elteltével úgy döntesz jobb lenne, ha mégis törött cserép lennék. Én már semmit nem értek! Magyarázd el!

-Ahj… - leguggolt elém és kezét az enyémre tette. – Én nem tudom mit kezdjek magammal! Életembe nem éreztem magam még ilyen jól, szabadon, boldogan emberrel, mint veled. Nem tudlak kiverni a fejemből, holott tudom, neked sokkal jobb ember mellett kéne lenned. – nagy levegőt vett és tekinteté az enyémbe fúrta. – Szeretlek a jó égbe is! – ölelt magához védelmezően.

A romantikus pillanatunkat az egyik iker szüntelen zokogása zavarta meg. Egyszerre ugrottunk a kiságyhoz. A karjaimba vettem Elliet, de kislány sehogy se akart megnyugodni a kezeim közt. 10 perc szerencsétlenkedés után átadtam Harrynek.

Ellie nagy szemei kikerekedtek, ahogy a göndör fiúra bámult. És elnémult. Vékony ajkait mosolyra húzta, akárcsak a fürtös. Megköszörülte a torkát és énekelni kezdett. Leültem az ágyra és szerelmes pillantással bámultam rá, ahogy elaltatja a lányom. A szívem kalapált és elmondhatatlanul éreztem magam. Sírhatnékom volt és boldog voltam.

Harry karjai közé vetődtem, ahogy letette a kicsit és áldottam az eget, hogy részese lehettem ennek a szép pillanatnak… hiszen vele minden pillanat gyönyörű… 

Sziasztok Drágáim! 

Bevallom, lázasan készülök egy könnyes búcsúra, és már készen van az epilógus is, de a 20. résszel sehogy sem állok:) Hát, elkészült ez a rész is... olyan gyorsan megírtam... próbáltam valami kis izgalmat belevinni... Várom a véleményeket! 

 Annyira hihetetlenek vagytok! 62 feliratkozója van a blognak, és 50 ember csatlakozott a facebook csoporthoz! Elképesztő! Köszönök nektek mindent! 

All the love <3 

2. évad 18. rész Dani&Ellie

*Ha még jobban beleakarod magad élni, akkor javaslom, hallgasd olvasás közbe a One Direction új albumáról a Made In The A.M.-ről az If I Could Fly című dalt!* 

Ordítottam torkom szakadtból. Tisztában voltam vele, hogy a fájdalom hamarosan elmúlik és vége lesz ennek az egésznek, de abban a percben, ez nem érdekelt. A mellettem ülő fiú kezét szorítottam. Próbáltam megnyugodni, de iszonyatosan fájt az alsó felem.

A zöld íriszbe bámultam és valahogy teljesnek éreztem magam. Mintha a szívem egy hiányzó része végre előkerült volna, és minden gondom, bánatom elszállt. Puha, hosszú nagyujjával simogatta a kézfejem. Fájdalmas sikolyt eresztettem ki. Arca eltorzult és szeméből sütött, hogy sajnál.

-Itt leszek veled – súgta halkan fülem mögé. Egy lágy csókot hintett ajkaimra. El se akartam hinni. Szebb volt mint egy álom…

*

18 óra vajjúdás után 2, hatalmas rendelkező kisbabával a kezemben feküdtem a kórházi ágyamon. Egyik oldalamon Niall és Liam, míg a másikon Harry és Louis állt és hasonló, kikerekedett szemekkel méregették a babákat, akárcsak ők minket.

Könnyes szemekkel néztem a lányokra. 9 hónap alatt mi minden történt velem… Az a sok rossz… és most micsoda gyönyörű élőlények szuszognak kezeim közt! Szívem megtelt boldogsággal. Ha nem lettem volna olyan fáradt, biztosan megöleltem volna minden embert a nagy Világban, de most bekellett érnem a gyermekeimmel.

-Mr. Tomlinson! – lépett be az ajtón az orvos egy fehér kartonnal a kezében. Elmosolyodott ahogy ránk nézett. – Örömmel tudatom Önnel, Miss Kaye kezében pihennek a gyermekei! – ahogy befejezte a mondatot hevesen verő szívvel pillantottam a kék szemű fiúra, ahogy mindenki, aki a szobában tartózkodott. 

Louis sokkos állapotba került. Szemében könnyeket véltem felfedezni, míg a többiekbe csalódottságot. Most nem tudtam mással foglalkozni, mint azzal, hogy az egyik gyermekemet a kezébe adjam. A kócos meg se hallotta, hogy beszélek hozzá.

Vonakodva vette kezébe Daniellet, és mintha csak extázisba esett volna. Mosolyogva gügyörészett az alig egy órás babának, aki karjai közt szép lassan elaludt. Megmelengette a szívem a látvány. Danielle apró ujjait Lou ujjai köré csavarta és úgy aludt. Louis felnézett a gyerekről és áradt arcáról az öröm.

A másik 3 fiú elhagyta az aprócska szobát, így kettesben hagytak minket Louissal. Elszorult a torkom, ahogy a csalódott Harryt láttam. Bevallom, titkon én is abban reménykedtem, hogy Ő az apa. De nem minden kívánságunk válhat valóra. De én már annak is örülök, hogy a szülés alatt végig mellettem volt… ahogy megígérte.

-Louis… - kezdtem bele, kicsit feljebb emelve Elliet a kezemben, aki ikertestvéréhez hasonlóan már aludt.  

-Harry az apjuk… - közölte mosolyogva. – Tudod, Azealia, én ezt már a terhességed elején tudtam, hogy így lesz. Te már az elejétől fogva Harryt szeretted, én pedig csak baszni… khm, vagyis dugni akartam veled… és elég sokszor gonosz voltam veled, amit nem érdemeltél volna meg, de hát ismersz! – elnevette magát, és belőlem is kikúszott egy kisseb kuncogás. Ismertem, mint a rossz pénzt. – Szeretném, hogy Harry legyen a törvényes apjuk, ne én. Természetesen mindennél boldogabb vagyok, hogy 2 ilyen gyönyörű, csodálatos, édes és tökéletes kislánnyal áldottál meg… de én nem szeretlek úgy, mint a göndör. Én nem érdemellek meg, és nem is akarlak, mert van kint egy srác, egy Holmes Chapelből származó zöld szemű kis pöcs… azaz farok, aki mindennél és mindenkinél jobban szeret…

-Szeretlek Tomlinson! – közöltem vele sírva.

-Mindig is tudtam. – húzta félmosolyra ajkait. – Én is szeretlek, bármennyire is idegesítesz Anya! – megmosolyogtatott becenév. Anya. – De most ideje, hogy bejöjjön hozzád Apa is!

Lerakta a kis Danit és pár percen belül felváltotta őt a göndöröm. Kikapta a kezemből az érdeklődő tekintetű Elliet, és forogni kezdett vele a szobában. A szívem hevesen vert az izgalomtól, az aggodalomtól és a boldogságtól, Érdekes, megmagyarázhatatlan vegyület volt. Érzelmek száza járt ma végig. De ahogy a boldogan játszadozó fiút, és kezében a bágyadtan vigyorgó alig 2 órás kislányt néztem, értelmet nyert számomra az élet.

Végre végig tudtam mérni a hiányzó felemet. Ingje fekete alapon fehér pöttyökkel volt díszítve. Aligha 2 gombot begombolt. Lábára tökéletesen feszült a fekete farmer, illetve a jó öreg arany bokacsizmája. Haja össze volt már kötve. Mindig is jobban szerette így hordani, de kiengedve volt az igazi. Arcáról minden negatív érzelem eltűnt. Vakítóan fehér mosolya megmelengette szívem. Zöld szemét a távolból is kilehetett volna szúrni, olyan gyönyörűen csillogott. Gödröcskéjét látva majdnem megfulladtam. Tökéletes.

Karjai védelmezően fonódtak a kicsi köré. Szinte elveszett benne Elisabeth, olyan aprócska volt. Kivirulva tette vissza ölembe a nagy szemű kislányt. Kivette az ágyból a csendesen szuszogó Danit és leült mellém. Kezemben tartottam az életem legszebb ajándékát. És milyen aprócska volt. Könnyek jelentek meg szemem sarkában, ahogy a kicsi elmosolyodott majd ásított.

Apró ajkai olyan formájúak voltak, mint Louisé, de a szeme csillogását tőlem örökölte. Alig van a Földön 2 órája, mégis több boldogságot okozott, mint bármi, eddigi 17 életévem alatt.

Az ajtó kitárult és a fiúk csörtettek vissza. Niall kivételével már mindenki újra körülöttem üldögélt. Ő még szendvicset evett. Félve nyújtottam át Liamnek Elliet, de a kicsi igazi társasági ember volt, és szívesen bújt el a mackóm ölében. Liam csak mosolygott. Szabad kezével a hajában turkált, mint mindig, amikor zavarban van.

Danielle hozzám került, így végre megcsodálhattam őt is. 9 hónapig vártam erre a napra, és elérkezett. Még mindig hihetetlennek tartottam. Louis közelebb lépett hozzánk, és jobb kezével magához húzott. Alfelem iszonyatosan fájt, akárcsak azon az éjszakán, amikor megfogantak a gyermekeink.

Felpillantottam Louisra, majd vissza Danira, és végül Elliere. A fiúk követve a példámat alaposan végignéztek rajtam, Louison és az ikreken. Elpirultam, ahogy Harry vággyal teli tekintetével találkoztam.

-Ő az apjára hasonlít! – paskoltam meg Danielle hátát, miközben ő végig Harryt bámulta. Különösen vonzódott hozzá, mégse adtam a kezébe. Érdekes volt.

-Ő az anyjára! – emelte feljebb a kezében alvó Elliet Niall. – De látok benne egy kis ír vonalat is… - halkan felnevettünk, ahogy Niall folyamatosan magához hasonlította az ikreket. Imádni való volt.

A gyerekek már az ágyukban pihentek, amikor egy nővérke tipegett be a szobába, és megparancsolta, hogy az apán és az anyán kívül mindenki hagyja el a helységet. Szememet forgatva figyeltem az idős, fehér köpenyt viselő nénit. Vörös rúzsa a szája fölött és alatt is villogott. Beletúrt 10 cm-es műkörmével száll-szerka hajába és távozott.

Liam, Louis és Niall egy-egy puszi után követték a nénit és hazamentek. Elszorult torkokkal néztem a göndörre, aki az ajtó felé igyekezett. Minden egyes lépését követően olyan érzetem volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot. Utána akartam menni, elmondani mit érzek… de megállt.

-Hiányoztál… - nyeltem le a szó végét.

-El se hiszed, hogy mennyire… - fejezte be helyettem.

-Maradsz estére? – tettem fel a szívemet jelen pillanatban legjobban nyomó kérdést. Harry zavarodott tekintettel nézett vissza rám.

-Te mit szeretnél? Egy szörnyet? Vagy azt szeretnéd, hogy a gyerekeid apja maradjon itt, aki megadhat neked mindent? – csapkodott halkan. Egy könny szökött a szemembe.

-Többet nem akarlak elveszíteni! Harry nem érted?! Engem semmilyen vérteszt nem érdekel… engem csak te érdekelsz! Szükségem van rád! – sírtam el magam. Bármennyire erős akartam lenni, nem bírtam el azzal a tudattal, hogy talán elhagy. Újra.

Kezeimmel átöleltem a térdeimet és úgy sírtam halkan. Az ajtó becsukódott. Keserves zokogásba törtem ki. Egy kéz fonódott körém. Kipirult arccal, a könnyeimtől fátyolos tekintettel néztem Harryre. Félénk mosolyra húzta ajkait. Szemében megbánást láttam.

-Nem akarom elveszíteni azt, ami a legfontosabb nekem… - ölelt át. Kezem nyaka köré kulcsoltam és a szememből szüntelenül folyó folyadékkal árasztottam el ingének vállát. – Soha…

Ajkait enyémre tapasztotta. Belemosolyogtam csókunkba. Olyan igazi volt. Még életembe nem élveztem ennyire. De légszomjunk csillapításának érdekében elkellett válnunk egymás beszélőkéjétől. A homlokomnak támasztotta homlokát, úgy nézett szemembe. Elragadó volt még így is.

Izzadtság cseppek gyöngyöződtek homlokán, és nagyot nyelt, hogy kontrollálni tudja magát. Szemei már majdnem teljesen feketék voltak. Ujjaival arcélemet simogatta. Arcára gödröcskés mosoly ült ki, miután megpusziltam szája sarkát. Hívogató volt, mint mindig.

-Lezuhanyzunk és alszunk?!

-Kérdezed, vagy mondod? – megforgattam szemem.

-Mondom, szívem! – erőltettem magamra mosolyt. Kiröhögött.

Ledobtam a testemet fedő vékony pólót és anyaszült meztelenül ültem az ágyon. Az alsó részem még mindig fájt. Harry felkapott ölébe, és így vitt el a szoba sarkában található tisztálkodó sarokba. Lemosta testem minden pontját, alaposan, aprólékosan. Láttam, nem nagyon bírt magával.

Kezembe vettem a szivacsot és megszabadítottam felsőtestét a felesleges kosztól. Imádtam végigszántani ujjaimmal tetoválásain. Olyan szépek voltak, és élethűek. Mindig borzongást váltottak ki belőlem. Körberajzoltam kezemmel a pillangót és a madarakat. Lejjebb már nem mertem haladni.

Belebújtam egy kényelmes bugyiba, és a Harry állttal adott pólóba és vártam, hogy ő is megérkezzen mellém. Hatalmas kezeit testem köré csavarta. Közel húzott magához. Fejemet mellkasára hajtottam és szép lassan álomra tértem, boldogan, mosolyogva.

Alig pár méterre tőlem aludtak a lányaim. Alattam pedig életem szerelme pihent. Simogatta hátam, ezzel teljesen megnyugtatva. Minden gondom, bajom elszállt. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert Ő mellettem van… és ez nekem mindennél többet jelent. 

Drágáim! 

Hát, igen... ez is megvan, akárcsak a gyerekek! (Jó, gyér poén lett... nem baj)

Már csak 2 rész és vége. OMG! De! Ez nem ok a pánikra, mivel bejelnthetem most már ünnepélyesen, folytatni fogom az írást, méghozzá itt! Úgy gondolom, erről még korai lenne beszélni, és ennek egy külön posztot szánok, és majd abban bővebben írok/mesélek nektek. 

MADE IN THE A.M.! OMG VILÁG LEGJOBB ALBUMA ORDÍTOK!

Megszülettek a gyerekek. Kíváncsi vagyok, hogy tetszett nektek ez a rész, mivel nekem ez egy igazán fontos rész lett, és remélem szeretni fogjátok annyira, mint amekkora szeretettel írtam! Várom a véleményeket! 

All the love <3 

2. évad 17. rész Sikítás

Nehezen nyitottam ki gesztenyebarna szemeimet. Az émelyegve álltam fel. A hófehér falakat bámultam. Egyszer csak vörössé változtak, mintha vér folyt volna belőlük. Emlékeztetett a horrorfilmekre, amikor vér csurog a mennyezetről. Összegömbölyödtem a sarokban. Ijedten néztem a hasamra, mely a vörös folyadék kiindulópontjának bizonyult.

Sikoltozni kezdtem. A pocakom eltűnt, és a távolban 2 különböző gyerek sírása csapta meg fülem. Próbáltam rohanni, de lábaim nehéznek minősültek ilyesféle mozgáshoz. Nagy nehezen, de lábaimra álltam, s azonnal össze is estem. Felsértette a kezem, és kiszakadt a farmerom a térdénél is.

-Gyenge vagy… - ugrott elő a semmiből a támadóm. Nem volt időm felismerni, olyan gyorsan ment tovább. – Harcolj! Elfognak tiporni… - suttogta mézédes hangján a fülembe.

Felpattantam és minden fájdalmam ellenére megrohamoztam a hatalmas ajtót. Nekicsapódtam a lendületemnek köszönhetően. Alig éreztem meg a fájdalmat. A kilincs az oldalamba vésődött, de nem gátolt meg ez sem abban, hogy megkeressem a síró gyermekeket.

Az ördögi kacajt követve léptem be egy világos szobába. Az eddigi sötétet megszokta a szemem, így ahogy a fénybe belenéztem pillanatnyi vakság kapott el. Kezemmel eltakartam az arcom, de mind hiába, a fény túl éles volt. Nehezen, de megszokta a szemem a fehér vakítóerőt. Körbepillantottam az aprócska helységben és a szívem majdnem kiugrott a helyéről.

-Hope! – ölelt magához aggódva. -  Hope… te meghaltál! – közölte velem könnyeit visszatartva. – Nem lehetsz itt… Nem… Nem… ez csak egy átverés! – lépett hátrébb.

-Én vagyok az… Harry… - a falnak szorítottam. Egykoron ő is ezt tette velem, amikor engedetlen voltam. – Harry én itt vagyok… élek…

-Nem! Te meghaltál! – jött a hátam mögül azaz érdekes, lágy, mégis reszelős, dörmögős hang, amit soha többet nem akartam hallani. Hirtelen pördültem meg, hogy szembe kerülhessek vele… - Megöltelek!

Egy pisztolyt kapott elő. Lőni akart. Készen álltam rá, hogy meghaljak. De mielőtt sikerült volna terve két kéz fonódott testem köré, és azok gazdája fejét a vállamra hajtva hagyta, hogy a golyó az ő testét tegye ronccsá. A golyó irgalmatlan sebességgel hatolt Harry testébe. Elnehezedtek izmai, és egy férfiasnak nem nevezhető, fájdalmas nyögés hagyta el ajkait, ahogy a földre zuhant.

Zokogva fogtam meg véres kezeit, melyek a hátából szivárgó folyadéktól vöröslöttek. Szabad kezével kisöpört egy tincset az arcomból, és letörölte könnyeimet. Véres csík maradt arcomon keze nyomán. Közelebb hajoltam hozzá. Ő nem sírt. Zöld írisze gyönyörűen csillogott a benne áramló fájdalomtól. Haja csapzott volt. Nem hagyta, hogy megnézzem sebét. Csak sután mosolygott.

-Te leszel az utolsó gondolatom… A gyönyörű szemed, a hosszú hajad, a gyönge mosolyod… - suttogta erőtlenül. – Már ez a menny, hisz itt vagy velem, és nem engeded el a kezem… velem vagy, Hope… mellettem vagy… - csókolta meg a kézfejem. – És ha már elmegyek, szeretném, hogy te legyél az utolsó dolog amit látok… mert mindig is az volt a nagy vágyam, hogy mielőtt meghalok, a világ legszebb dolgát nézhessem, és az te vagy… - mellkasára hajolva hallgattam meg utolsó szívdobbanását… és meghalt.

-Neee! Harry! Te tapló barom! Miért? Nem veszíthetlek el! Harry! Harry! Kérlek! – zokogtam, miközben próbáltam újraéleszteni, de esélytelen volt, hogy még egyszer megpillanthatom ragyogó szemét.

Felálltam a szerelmem holtteste mellől és hátrálni kezdtem tőle. A hátam egy kiságynak ütközött Megfordultam, és 2 tüneményes angyallal találtam szembe magam. Már nyúlni akartam az egyikért, amikor a hátamba szúró érzést véltem felfedezni. Zayn egy kést húzott ki belőlem. Összerogyva néztem végig ahogy fogja a két gyereket és elfut velük. Mielőtt kilépett volna az ajtón eldobott egy szál gyufát… és a világ megszűnt létezni…

*

-Aaaaaaaaa! – sikoltottam fel. Felültem az ágyamon és az órára pillantottam. 3:53.

-Azealia! – csörtetett be anya aggódva. – Édesem, minden rendben? – mért végig. – Szívem, csurog rólad a víz, nincs lázad?!

-Jól vagyok, csak rosszat álmodtam. – nyugtattam meg egy műmosollyal. 

Anya távozását követően kimásztam az ágyból és ledobáltam a pizsamám, ami szintén vizes volt. Magam köré csavartam a köntösöm, és a fürdő irányába mentem. Beálltam a zuhanyzó alá, és próbáltam nem az álmomra gondolni. De bármit csináltam, bármihez nyúltam, a csurgó vért láttam.

Felakartam hívni Harryt, és beszélni akartam vele. Hallani akartam a hangját, hogy valami megnyugvást találjak. De ez a tervem meghiúsult. Felkaptam egy laza szabású pólót, de még így is túl nagynak láttam a hasam. Hisz, mit várjon az a nő, aki napokon belül megszülhet egy ikerpárt?

A konyhába leérve öntöttem magamnak egy narancslét, de ahogy ajkaimhoz emeltem a poharat mintha a narancs vérré változott volna. Kiejtettem ujjaim közül az üvegpoharat, mely a földre nagyot csattanva ért le. A pocakomtól nem láttam el a lábfejemig se, így a kár mértékében sem voltam biztos.

Megráztam a fejem, és mélyeket lélegezve a söprű segítségével feltakarítottam a szilánkokat. A kukába dobtam a pohár maradványait és az asztalra hajtott fejjel a közelgő eseményekre gondoltam. Remegő kezekkel dörzsöltem meg az arcom. Mindenhol csak vért láttam, és sikoltozást hallottam.

Belebújtam a tornacipőmbe és sebesen elhagytam a házat. A közeli parkhoz tartottam. Alig múlhatott még el 4 óra, mégis kellemes idő volt. A Nap felkelni készült. Szinte az utcák teljesen kihaltak voltak. Néhány utcalány ballagott haza, a pénzét számolgatva. A nagymamák táskáikkal megpakolva ballagtak a buszmegálló felé.

Leültem az egyik szabad padra és a Napfelkeltét bámultam. A vörös, narancssárga és ezek vegyületeinek színátmenete tarkította az eget. Néhány púderrózsaszín felhő éktelenkedett a hatalmas, izzó vörös Nap körül. Még így is erős volt a sugárzása. Kellemesen simogatta fakó bőröm, akárcsak a zsenge szél. Ritkán van ilyen szép idő Manchesterbe, kikell élvezni. 

Kezem a pocakomon pihent. Megnyugvás töltött el, ahogy a felkelő Napot csodáltam. Már épp kezdtem minden rosszat elfelejteni, amikor erős görcs nyilallt a hasamba. Rémültem szorítottam meg a ruhám alját. Az ismeretlen fájdalom nyögésre késztetett. Nem bírtam megmozdulni. Csak sírni akartam. Olyan volt, mintha felakarná valaki vágni a pocakom, és kést forgatna benne.

Egy idős néni kiszúrt, és ijedten guggolt mellém. Ám mielőtt eltudtam volna mondani mi bajom, újabb görcsös fájdalmam támadt. Sírva szorítottam meg a nénit, és kérleltem, hogy hívjon nekem mentőt. A néni utasítására elfeküdtem a padon. Szédültem. A háttámlát szorongatva zokogtam, és ordibáltam, hogy enyhítsem a kellemetlen érzést.

Két kéz emelt a magasba. Csillogó szemeim az övébe vezettem. Szívem még hevesebben kalapált, ahogy felismertem a megmentőm. Nem tudtam megszólalni, annyira azon voltam, hogy túléljem ezt a kis időt, amíg az orvos nem kezd valamit velem. Amellett hogy a fájdalomtól szétroppantam, a világon én voltam a legboldogabb. A mentőautóban ülve végig fogta kezem. Éreztem, valami folyni kezd… a magzatvíz. Ordítottam egyet fájdalmamban, mire az orvos kérni kezdett, hogy nyomjak.

-Hope! – szólított nevemen. Rekedt hangját meghallva nem a fájdalomtól, hanem az örömtől kezdtek hullani a könnyeim. – Hope! Megtudod csinálni... Te vagy a világ legerősebb, legszebb, legokosabb nője! Én pedig egy barom, hogy egyedül hagytalak… de most itt vagyok! Mutasd meg a nagyvilágnak, képes vagy erre! Hope!  - csókolt homlokon, és mintha csak új erőre kaptam volna… nyomni kezdtem… 

Sziasztok Drágaságaim! 

Remélem jól telnek az iskolás napjaitok! Tele voltam programokkal, és totál kimerültem, és ezért elnézést kérek, mert nem tudtam nektek új részt hozni! :( De! Sikerült összeszedtem magam, és összehoztam egy rövidke részt. Hamarosan 1 éves lesz a blog, és szeretnék nektek egy kis meglepetést hozni, ami egy különkiadás lesz. Nem tudom... tetszik nektek az ötlet, hogy egy jövőbe pillantást hoznék? 

Várom a véleményeket! Köszönöm, hogy vagytok nekem! 

All the love <3