8. rész Kirohanás

Niall menyasszonyi stílusban vitt fel a lépcsőn. Nem szóltam semmit, pedig vagy ezerszer pillantott rám. Belül majdnem szétszakadtam. Beszélnem kell valakivel, de bennünk nem bízhatok… Keserű ízt éreztem a számban, amikor Niall megpuszilta a homlokom. Miért van az, hogy kedvesek, de mégis szörnyetegek? 

-Szóval Baba! – kezdett bele Liam a folyosó elején az ismertetésbe. – ez kérlek szépen, a folyosó. Ez vezet el a szobáinkba, és a fürdőkbe. A jobb oldalon haladva eljutsz a gardróbba, a zeneszobába, a játékszobába, és a szimulátorba. – mutogatott jobbra-balra a szobákról magyarázva. 

Megjegyeztem, hogy balra fordulva az első szoba Louisé. E mellett Zayné. A két szobával szemben Niall és Liam lakrésze található meg, a folyosó legvégén pedig Harryé. Mindegyik ajtó más és más. Talán, ez pont a személyiségüket akarta takarni. 

-És én hol fogok aludni? – az én szobámra még mindig nem derült fény, pedig már elég kíváncsi voltam, melyik lehet az enyém.

-Ja, tényleg. A tiéd a harmadik emeleten van. – felelte lazán Liam. Kicsit ledöbbentem, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ez a ház. És nem különös, hogy az én szobám van legfelül? Pedig már a szökés ízét éreztem, de így, felejtős még egy tervem… 

Niall átadott Liamnek. A barna szemű fiú kicsit belecsípett az alsó fertályomba, érintve a fájdalmas területet. Felszisszentem és elnyeltem a könnyeimet, de az arcom iszonyatosan eltorzulhatott. Liam méregetett pár percig, én pedig próbáltam a lélegzésem normálissá tenni. 

-Most vagy elmondod, vagy kiszedem belőled! – a hangja nyugodt volt. Talán, túl nyugodt. A tekintetemmel Niallt kezdtem keresni, de sehol sem találtam. Biztos bement valamiért a szobájába. – Na, mond el… vagy gyors menet! – fenyegetőzik? Gyors menet? Istenem, még a legnormálisabb is egy tapló?

-Mit mondjak el? – tettettem a hülyét. Liam elnevette magát, én pedig az ujjaimat tördeltem.

-Miért vágsz ilyen fejet? Fáj valamid? Esetleg tudok segíteni? – hm, nekem miért nem ilyen volt Fater? Jó, nem arra célzok, hogy megerőszakol, hanem arra, hogy törődik velem…

-Mind egy… nem fontos. Majd elmúlik. – legyintettem nyugodtan, Liam pedig megindult a szobája felé. Összerezzentem és a félelem száz izét éreztem a számban. – Mit… mit akarsz itt csinálni? – fordultam felé, remegő hangon.

-Nem mondtad el… gyors menet. – megvonta a vállát és a lábával becsapta az ajtót. Igazából féltem. Tőle. A gyors menettől. Mindentől. Nem vagyok félénk lány… nem is vallottam magam soha ijedősnek, de ez az egész helyzet megrémiszt. 

Liam ledobott az ágyra. Nem csókolt meg. Elment a komódjához és az egyik fiókba kezdett kutakodni. Egy belső hang a fejembe arra világított rá, hogy szedjem össze minden erőm, és fussak el. Így tettem.

Nehézkesen felálltam és halkan az ajtó felé lépkedtem. Liam számára szerintem fel sem tűnt, annyira kutatott valami szart. Kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Azonnal be is csaptam magam után és a tőlem telhető legmagasabb tempóban futni kezdtem, csak nem tudtam hova. Végül a gardróbot céloztam meg. 

-Hova-hova? – ragadta meg a kezem a rekedtes hangú. Harry. Olyan erővel szorította a kezem, hogy már szinte megfulladtam (őszintén nem tudom, mi köze van a kezemben lévő vér elszorításának a lélegzésemhez, de komolyan elszorult a torkom… bárcsak orvosi szakkönyv lennék).

-El… tőled biztos! – köptem a szavakat idegesen.

-Aha. Persze! Hol van Liam vagy Niall? – vonta fel a fél szemöldökét.

-Bekábítottam őket a varázsperselyemből kikapott csodaporral, így most kidőltek a rokkám előtt. – Harry sajnos nem tartotta viccesnek, amit mondtam. A karomnál fogva ráncigálni kezdett. 

A kedves kis civakodásunkat Liam állította le Niall kíséretében. Niall átkulcsolta kezeivel a derekam és átdobott a másik oldalra. Döbbentem néztem rá. Hogy képes egy ilyen dagadt ribancot dobálni? 

-Liam, Niall! Miért nem vigyáztatok rá rendesen? – förmedt Harry a két kifulladt srácra. Niall beállt mögém és hátulról átölelt. A fájdalom terjedt testemben, és kicsit úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek. Ha nincs ott a kék szemű fiú, akkor lehet, hogy ez megtörtént volna. 

Mielőtt Liam válaszolhatott volna a feltett kérdésre, zuhanni kezdtem a föld felé. Már megszoktam a fájdalmat és az ütéseket, szóval szerintem el tudtam volna viselni ezt a fájdalmat is, de Niall elkapott. Lábammal átkulcsoltam a csípőjét és megöleltem. El sem lehet mondani, milyen jól esett védelmező karjai közt lenni. Mélyen belefúrtam fejem a vállába és úgy hallgattam a választ.

-Semmi nem volt, csak kimentem a fürdőbe, és azt hittem egyedül hagyhatom. – Liam hazudott. Miattam. Az első gondolatom az volt, hogy „Istenem milyen cuki fiú, hisz megvédett”. Másodjára, viszont végigfutott az agyamon a lehetségesebb verzió: kifogja használni, hogy most megmentett, és utána jól megerőszakol. 

Nem szóltak semmit, én pedig nem láttam semmit. Egyszer csak Niall elindult. Átdobott menyasszonyi stílusba és úgy folytattok a lépcső tetejéig az utunkat. A fejembe hőkölt, hogy Niall is ellenség, és az is, hogy a fájdalmat lekell nyelnem, és nem szabad magam vele vitetni. Niall először furcsán nézett rám, amikor megkértem, hogy tegyen le, de végül belement.

Nehézkesen szedtem a lábaimat a két fiú között. Olyan szintem hozzám simultak, hogy éreztem a szívverésük. Még volt előttünk 1 lépcsőforduló. Elég nagy ház.

Kicsit kifulladva, iszonyatos fájdalmak között felértünk az óriási helységbe. 2 része volt a hatalmas szobának, melyet egymástól egy boltív választott el. Az hatalmas ablakkal ellátott rész falai fehérek voltak, egy kicsi feketével. A túloldal pedig teljes egészében szürke volt. Louis mesélte az áruházba, hogy szürkés színű lesz a szobám, de nem gondoltam, hogy ilyen szuperül fog kinézni, még bútorok nélkül is.. Elsőre beleszerettem az egészbe. A padló is megfogott, mert imádom a sötét színeket, ez pedig tökéletesen passzolt. Igazi mély, vöröses-gesztenyés-csoki barna. 

-Ez a szobád! Hamarosan megérkeznek a bútoraid. Én, Louis és Niall lesz itt veled rendezkedni, segíteni. Elég nagy tered van, szeretnénk, hogy jól érezd magad. Ha bármilyen kérdésed van, vagy elmondod mi a bajod, meghallgatunk. – törte meg a csendet Liam. Kicsit elbambultam a szobán.

-Okés. Akkor a kérdésem a következő; nem lehetne, hogy a gardróbszekrényem felkerül ide?

-De. Lehet róla szó. Majd megkérdezem Hazzt. – vonta meg a vállát. Kicsit értelmetlen fejet vágtam, mert ledöbbentett Harry beceneve. Már maga a Harry is becenév, de Ő akkora császár király akármi, hogy még a becézését is becézik. Angyali. 

Liam lement valamiért. Nem figyeltem a beszélgetésükre, mert az ablakhoz mentem (aha, döcögtem inkább) és a kilátást nézegettem. Csak már arra lettem figyelmes, hogy a lépcsőről dobogás víz hangzik. Niall odajött hozzám, és kedvesen átölelte a derekam. Magamban mosolyogtam, de előtte nem mertem. Csendben álltam és figyeltem, ahogy esőcseppek versengnek egymással a párás ablak szélén. 

-Elmondod? – törte meg a percekig tartó, esőcseppek kopogásából álló csendet Niall. Vettem egy mély lélegzetet és megfordultam. A két kék szem kedvesen meredt rám. Maga a fiú is kedves volt. Láttam rajta, hogy kíváncsi. Rám soha, senki nem volt kíváncsi, és irtó jól esett az, hogy Őt még is érdeklem, ezért elmondtam Neki, mi nyomja a szívem.

-Összezavarodtam. Bántottatok. Fáj mindenem. Nem tudom mit szabad és mit nem. Hol kedvesek vagytok, hol nem. Az eddigi életem is egy nagy rakás szar volt, de akkor nem éreztem magam ennyire rosszul, mint most. Olyan, mint ha én is csak egy kupac, büdös rohadt fos lennék. Egy dagadt ribanc, aki semmit nem érdemel. 2 napja nem ettem semmit, és így is csak egy büdös, hájas kurva vagyok… - tört ki belőlem a zokogás és a fájdalom egyszerre. Lerogytam a sötét (igazán kellemes meleg) padlóra és zokogtam. A fájdalom belülről tört elé. Előttem lebegett Fater, ahogy megver. Éreztem minden egyes pofont, ütést, horzsolást, tépést, vágást, amit rajtam ejtett. A maró érzés a tüdőmig hatolt. A torkomban óriási gombócot éreztem, és alig kaptam levegőt. A könnyeim hada végigfolyt arcomon, le, egyenesen a pólómra. 

Niall magához húzott és megölelt. Védelmező karjai pajzsként védtek. A szememet ködfátyol takarta, így nem láttam Őt, de éreztem az aggódását. Ez valami női dolog. Érzem, ha valaki szomorú, boldog, aggódó stb., és ebből a szőke fiúból az aggodalom sütött. Nem szorított magához, csak ölelt. Lágyan simogatta a hátam fel és le. Az arcomat belefúrtam vállába és szememet szorosan lehunytam. Bár senki nem ütötte meg az arcom, éreztem az rettegett pofon helyét és fájdalmát.

Próbáltam magam összekaparni. Nagy nehezen abba hagytam a zokogást. Lélegzetem egyenletessé kezdett válni, és bár még egy-egy kósza könnycsepp végigfutott arcomon, nem sírtam. Kicsit eltávolodtam a kék szemű fiútól és a pólóm szélét kezdtem vizsgálni. Nem volt benne semmi érdekes, mégis jobban érdekelt, mint bármi más. Ki akartam zárni a külvilágot, de nem volt rá esélyem. Niall megfogta finoman az állam és felemelte szorosan lent tartott fejemet.

A szemében valami más csillogott. Szomorúság, féltés, óvás. Az Ő sugallata más, mint a másik 4 fiúé. Benne van több. Több szeretet, több emberi érzés. A vállán ott díszelgett az óriási víztócsa, amit én okoztam. Kicsit a kelleténél tovább legeltettem rajta a szemem, így sikeresen kifutott pár csepp könny a szememből.

Niall megszakította a pillanatot, és lekapta magáról a pólóját. Nem mertem reagálni. A kigyúrt, tetkómentes felsőtest látványa pozitívan hatott rám, de nem állt szándékomban bármit is tenni. A hasam elég nagyot mordult. Már majd’ meghaltam volna egy kicsi kajáért. Sose szoktam éhes lenni, sőt, nem is igazán eszek, de így, 2 nap kaja nélkül azért engem is kikészített. 

-Eszünk? – mosolygott kedvesen. – Mesélek magamról! Én mindig éhes vagyok. Szeretek enni, és ha tehetném, mindig ennék. Uuu, és imádom a Nando’s kajáit, és ha nagy leszek, nyitok egy sajátot. 

Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Niall egy felnőtt férfi testébe bújt kisgyerek. Felállt a meleg padlóról és felrántott engem is. Kicsit elhúztam a szám, de úgy éreztem, most már erősnek kell lennem. Nem lehetek mindig gyenge. Nem szabad hagynom, hogy végtelennek lássanak. 

-Ha fáj, ne erőltesd, mert rosszabb lesz. Ja, és amúgy 21 éves vagyok. Írországból jöttem, nevezetesen Mullingar-ből. Van egy bátyám. Tudok gitározni és szeretek enni. Ja, és sokat beszélek. – mind a ketten elnevettük magunkat. Nem azt mondom, hogy most belehabarodtam Niallbe, csak tetszik… de nem szabad, hogy tetsszen, hisz Ő is elrabló. Mind egy, majd ezt később megvitatom magammal. 

Niall megfogta a kezem és szép lassan elindultunk a 3. emeletről az 1-re. Sok-sok lépcső. Bár, elég gyorsan leértünk, és lassan is mentünk, eléggé kifáradtam. A konyába belépve kicsit ledöbbentem. Világos, nyitott, amerikai stílusú konyha. Imádok főzni, és a (volt)munkámból kifolyólag, nem vagyok ügyetlen sem a konyhában. 

-Na, azt már tudom, hogy szeretsz enni… de főzni tudsz? – Niall felültetett a konyhapultra és hitetlenül meredt rám a kérdés hallatán.

-Én csak enni szeretek, nem főzni! – elnevettem magam. Nem lepődtem meg azon, hogy nem tud főzni. Kicsit kíváncsi vagyok, az öt uraságból ki tud főzni, vagy csak mirelitet esznek? Ki tudja…

-Mit eszünk? – lépett be Zayn Louis társaságában. Az utóbbi nyomott egy puszit az arcomra és a combomat kezdte simogatni. Egy lightos szemforgatás és kézlökdösés után Zaynre pillantottam és megvontam a vállam. – Akkor legyen gofri. 

A pulton ülve figyeltem, ahogy a három fiú rohangál a nagy konyhába, és tetteti, hogy tud főzni. Elég jól szórakoztam, főleg azon, hogy Louis nem ismerte fel a lisztet, és vitába szállt Zaynnel, hogy márpedig a cukor, az bizony a liszt. Érdekes. Ugyan már, Louis konyha főnők már csak tudja…