18. rész Mélyen, legbelül, egy kislány

-Nem nyitotta ki a büdös szopós száját! Baszd meg Harry! Engedetlen volt, és pont velem szemben! Nem tűröm ezt, és kurvára leszarom, hogy véded! Te találtad ki ezt az egész szart, és megmondtad… semmi érzelem, de neked bele kell vinned megint a pluszt! Faszomat se érdekli, hogy mi a picsát akarsz a kis ribanctól, de egy biztos, ne várd el tőlem, hogy az Ő neveletlensége miatt, majd még kedvesen puszilgassam! – Louis ordítozására nyitottam ki a szemem. Meg se bírtam mozdulni, úgy fájt mindenem. Harry nem volt ott mögöttem, mint amikor elaludtam. Körbepillantottam, de senkit se véltem felfedezni. A fejemben vízhangozott, amiket az imént ordibált Lou…

-De Louis! Legyél már eszednél! – ordított rá Harry – 17 éves kislány… akinek úgy kell viselkedni, mint egy igazi, vérbeli nőnek, és azt jól is csinálja, de még belül, mélyen, legbelül egy óvatlan kislány! 23 éves leszel holnapután és arra nem vagy képes, hogy vigyázz rá, és szeresd? Kezdjük ott, hogy te soha, a büdös kurva életbe nem köszönsz azoknak, akiket rohadtul utálsz, szóval akkor most téged is erőszakoljanak meg, és verjenek szinte félholtra? Hova gondolsz? Megvered, olyan szinten, hogy mozogni se tud szerencsétlenkém? – Louis felnevetett gúnyosan. A szememet már szúrták a könnyeim.

-Ez a baj veled! Gyerek vagy még Styles! Kis 20 éves senki! Azt hiszed, azzal, hogy véded, majd beléd szeret? Kijátszik titeket, csak nem veszitek észre! Utolsó kis ribanc az egész… 17 éves és úgy játssza a játékot, mint egy olcsó kurva… vedd észre magad! – hatalmas puffanás és Zayn ordítása Harryre. Felkaptam könny áztatta fejem a hatalmas csattanásra, és elkezdtem felállni. Természetesen azonnal visszaestem, de küzdöttem. 

Lábaim elvoltak  gyengülve. Hasamat óriási lila foltok díszítették, míg csípőm és combom zúzódásokkal volt tele. Az arcomat egy szerencsétlen mosoly járta át. Mintha csak otthon lettem volna. Lezuhantam a földre, és mint valami Bruce Willis filmben, csúszni kezdtem a meleg faparkettámon, egészen a lépcsőig. Idő közben szitkozódások és további viták halasztottak, de rohadtul leszartam, és csak siklottam.

A lépcső tetejéről már könnyen vettem az akadályt. Lépcsőfokról, lépcsőfokra ugrándoztam, s bár majd szétszakadtam, olyan szinten fájt mindenem, lekellet mennem. Zayn kiszúrt és mindenkit elkussoltatott. Barna szemeimet felkaptam és védelmező karjait véltem felfedezni, ahogy felém tartanak. Ideges volt. Felemelt menyasszonyi stílusba, majd visszaindult velem a lépcsőn.

Ütöttem, vertem és kapálóztam, de nem fordult vissza. És ami a legjobb, pont úgy vitt, hogy nem láttam Harryt, Niallt, Louist, vagy akár Liamet. Mondjuk, Liamet egyáltalán nem akartam látni, se Louist. Louist többet nem… soha.

Zayn berakott az ágyamba, és leült mellém. Letörölte könnyeim, s kedvesen nézett rám. Az iménti harag eltűnt, és kedvesség vette át helyét. Nyugtalanul pillantottam hol rá, hol pedig a lépcső felé, ahonnan iszonyatosan nagy zaj áramlott fel. Zayn elmondta, hogy Harry – miután elaludtam – lement és vele és Niall beszélt, de azt nem mondta el, miről. Reggel Harry idegesen kirángatta Louist az ágyból, és kb. azóta folyamatosan veszekednek. Ahogy Louis felemelte a hangját, Harry is változtatott a stíluson. 

-És mi volt az a hatalmas puffanás? – néztem mélyen a szemébe könnyes tekintetemmel.

-Azzal ne foglalkozz! Kit küldjek fel? Le kell mennem Harryhez… Ő nem tud feljönni, szóval… - elhúztam a szám, és kicsit feljebb ültem, hogy megtudjam puszilni az arcát. Elmosolyodott, s hatalmas kezébe vette, az én aprómat, s apró puszikkal hintette be – jön Niall… hoz kaját – emelte fel rám nagy barna szemét.

Felállt és kiment. Még néztem, ahogy árnyéka végleg eltűnik a lépcsőnél. Egy halvány mosoly futott át arcomon. Hallottam a további szitkozódásokat és Zaynt, ahogy Harry nevét ordítja. Nem nyugodtam meg, sőt egyre rosszabbul éreztem magam. Megint minden miattam van… de én ezt nem akartam…

Niall feljött, ahogy Zayn is mondta. Egy hatalmas tálcát cipelt be, tele kajával. A mosolyom igazivá vált, ahogy leült mellém, és nyomott egy puszit a homlokomra. Ő is elmesélt mindent, csak egy apró részlettel többet. Harry és Louis verekedni kezdett, az volt a nagy puffanás. Harry ideges lett, mert Louis úgy beszélt rólam, mint egy ribancról, ezért Harold behúzott neki. A könnyeim ismét végigfolytak arcomon, és egyszerre voltam boldog, mert megvédett, és szomorú, mert miattam veszekedtek.

A tálcára pillantottam. Csokis kalács, müzli, omlett, narancslé, kakaó és kávé. Hm, mennyei. Niall mosolyogva elém rakta a bőségkosarat. Bebújt mellém, s falatozni kezdtünk. Mindent igazságosan osztott el, de tudta, hogy nem fogok sokat enni. Minden fenséges volt, de természetesen a müzliből ettem a legtöbbet. Niall az omlettért volt oda, a kalácsot pedig közösen majszolgattuk.

Felvilágosított a mai programomról, ami egy cseppet sem tetszett. Egész nap itt kell majd feküdnöm a négy fal között. Mindig jön váltás, aki vigyáz rám, mert nem szeretnék, hogy megint öngyilkossági kísérletet hajtanék végre. Első benyomásom az egyértelmű agyhalál volt… és nem szerettem volna, hogy az IQ-m csökkenjen.

Niall nevetve hallgatta az agykárosításról szóló hisztériámat. Imádom, ahogy nevet. A hahotázása magával ragadó, szóval a komoly érveim végére már a nevetéstől való könnyeim folytak végig arcomon. De természetesen a szöszi is a szemét törölgette. Nyomott egy puszit a fejemre. Megráztam mosolyogva a buksim és könyörögve néztem rá. Egy amolyan „na, mi kell?” nézéssel állt fel az ágyból. Kezeimet nyújtottam felé, de nem értette, hogy ezzel mire célzok. Lecsaptam karjaimat és arcomat tenyereimbe temetve röhögtem.

Kezeit vállamra tette, és bocsánatot kért, amiért értelmi fogyatékos. Vihogva dőltem az ágyra. Iszonyatosan fáj mindenem a nevetéstől, de ez nem az Ő hibája volt. Keserű ízt éreztem számban. Óvatosan felhajtottam pólóm, hogy megnézzem mennyire komoly a helyzet, hátha javult valamit. Niall elbotránkozva nézett rám. Szemében már nem a boldogság könnyei ragyogtak olyan tisztán, mint az előbb.

Leguggolt az ágyikóm mellé, s apró puszikkal kezdte behinteni sebeimet. Mézédes ajaki lágyan simogatták fájdalmas pontjaimat. Kellemes meleg járta át testem, ahogy vöröslő szája hozzám ért. Szemeimet lecsuktam és a mocskos fantáziám utat nyert magának. Mélyet sóhajtott, s én is követtem példáját. 

-Mennyire fáj? – kérdezte vággyal teli hangon. Ő is azt akarta, és én is. Vagyis, nem tudom, hogy én mit akartam. Fejemben zakatoltak a kérdések, de válaszokat nem könnyen találtam. Azt véltem felfedezni, hogy az elmém stresszhelyzetben hiper-sebességgel képes levetíteni előttem a kérdéseket, s a kételyeket. Szuper erő? Megráztam egy picit a fejem, s visszatértem az eredeti kérdéshez.

-Nem tudom… mit szeretnél? – kisfiús mosolyra húzta száját. Feljebb jött hozzám, s végigpuszilgatta arcom minden szegletét, az ajkaim kivételével – aha, és én még azt hittem, nem vagy jó játékos – suttogtam ajkaira, melyek már súrolták egymást. Mézédes csókban forrtunk össze, mint két tűzgolyó. 

Niall a gyengédség. A gyerek. A szeretet. Iránta vajon mit érzek? Szeretem, vagy csak jól esik a figyelme? Miért ilyen nehéz ez a játék? Miért hagyom, hogy a játékmester felülmúlja tudásom? Vajon visszatérek a nyeregbe, vagy maradok a szende? Harryvel mi van, és hol találhatom meg újra?