19. rész Nem lehet...

Az órák csak teltek múltak, miközben Niallel voltam. Fel sem tűnt, hogy már délután 3-mat ütött az óra. Nevettünk, játszottunk és csak együtt voltunk. Nem bántott, nem erőltetett semmit. Tudta, hogy nem lennék most arra képes, amire vágyik. A játékunk csak heves csókcsatáig jutott, bár mind a ketten többre vágytunk. Vigyázott rám, és ez jól esett.

A lépcső felől hangokat hallottam. Niall felállt és megnézte, ki érkezik a lakosztályomba. Nevetni kezdett, majd pacsizott az illetővel. Kíváncsian vártam, ki lehet az, mert a hangja cseppet sem tűnt ismerősnek.

Egy vöröses hajú, igen magas, szende srác lépett be a hálórészbe. Kicsit elvörösödtem, mert puszival köszöntött, én pedig úgy néztem ki, mint valami kis ágról szakadt. Niall bemutatott minket egymással, s a név hallatán, máris tudtam, ki áll velem szembe. Ed Sheeren.

Ed közvetlen és kedves volt. Érdeklődött felőlem, miként kerültem a fiúk tetőtéri részére. Megvontam a vállam és csak annyit mondtam, hogy „hosszú sztori”. A válasza igen meglepett, mert érdekelte a történet. Kicsit kétségbeesetten néztem Niallre, s szeme csillogása, és megfeszült izmai mind arra késztettek, hogy kegyesen hazudjak. 

-Minden azzal kezdődött, hogy Doniya barátnőm felhívott. Már régebbről ismerem a Malik lányt, mert együtt jártunk balettra. Akkoriban még Zayn is igen kicsi volt, és én is zöldfülűnek számítottam. A szüleim elváltak, így én Édesanyámmal Manchesterbe költöztem a 2 öcsémmel. Apukám itt maradt dolgozni az újdonsült barátnőjével. Doniya meghívott az ünnepekre. Valamelyik este iszogatni mentünk a fiúkkal, és Niall teljesen elcsavarta az eszem. Este idejöttem aludni, és azóta itt vagyok. Tegnap délután futni mentem, csak kicsit elestem, és a srácaim ragaszkodtak ahhoz, hogy ma fekvőbetegként egész napra az ágyban pihenjek. – fuu. Nos, életembe nem hazudtam még ilyen nagyot. Persze, nekem is voltak húzásaim, de csak piti dolgok, nem egy egész élet. Ed mosolyogva pillantott rám, majd a Szöszimre. 

Niall ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak boldogan mű mosolygott. A kezemet nyújtottam felé, hogy álljon mellém. Nagy nehezen leesett neki az egész, és odaállt. Megragadtam óriási tenyerét, és magamra rántva megcsókoltam. Ed felkacagott és zavartan felállt. 

-Azt hittem, Harry vagy Liam a barátod. Benne vagy mind a kettővel az újságba – mondta, miután befejeztük a vad smárolást. Niall porig égett arccal nézett hol rám, hol a vörösre.

-Azok mind hamis képek. Nekem csak az én kis Szöszi babám van – néztem Niallre. Amiket mondtam, pedig teljesen komolyan gondoltam. Ő az én kis Szöszi kabócám.

Ed még maradt egy kicsit fent. Mesélt nekünk az útjáról, bár fogalmam sincs, hol volt. Szerény srácnak tűnt. Kedvesen beszélt hozzánk. Bár a tetoválásai alapján azt gondolná az ember, hogy egy újabb rosszfiú, de Ő nem az. Egyszerű, mégis nagyszerű ember. Röviden.

Az idő igen gyorsan elhaladt, ezért Ednek mennie kellett. Niall kikísérte a szobámból, és lementek. A magányom nem sokáig tartott. A boltívnél Liamet véltem felfedezni. Elkaptam róla tekintetem, és lejjebb csúsztam az ágyon. Közelebb jött, de nem ült le. Tekintete lyukat égetett bennem.

-Most rám miért haragszol? – édes és lágy hangon szólt hozzám. Kifújtam a levegőt, és kicsit eltorzult arccal ránéztem, mélyen a szemébe.

-Mert nem akadályoztad meg! Zayn segíteni akart. Niall segíteni akart. Te pedig mind a kettőt korlátoltad. Azt hittem, más vagy, mint Ők… de ugyan olyan vagy… sőt, lehet, hogy te még rosszabb is vagy náluk – köptem a szavakat, meggondolás nélkül.

-Értem! – hangszíne nem változott, csak közelebb lépett hozzám – akkor ez a kibaszott bajod – kezével végigsimította arcom, melyet gyorsan el is fordítottam – Nézd, Azz! Nem azért állítottam meg Őket, mert helyénvalónak gondoltam Louis tetteit, hanem azért, mert igaza volt. Kedvesen köszönt neked, te pedig szép szóval, basztál válaszolni. Lehet, hogy kicsit több volt már Louisban az ital, de azért köszönhettél volna… - nézett rám lesajnálóan. Gúnyos mosolyra húztam a szám, és ismét mélyen belenéztem a barna szempárba.

-Te se gondoltad ez komolyan, ugye? – ellökte magát az ágyamtól, és elment. 

Ideges lettem. Na nehogy már én legyek azért a hibás, hogy megerőszakoltak! Louis nem normális, vadállat módjára bánt velem, és még akkor én vagyok a rossz. Szép! Ha most megtehetném, leugranék a tetőről…

Nagy magányomban arra gondoltam, hogy ideje sétálnom. Bár menni nem nagyon tudok, kúszni csak tudok. Leereszkedtem az ágyról, s megint sikeresen bevertem a fenekem. Feljajdultam, és körbenéztem a szobában. Sehol senki. A hasamra fordultam és elkezdtem vonaglani, rántva magammal a takarómat. Kínlódtam egy kicsit, de sikerült eljutnom a kanapéig. Feldobtam a takarót az ülőhelyre, majd magamat is feltornáztam rá.

Elhelyezkedtem a kanapén, s lábaimat felpolcolva elnyújtóztam. Jól eső érzés volt végre nem az ágyban lenni. A falat kezdtem el nézegetni, mely telis-tele volt mindenféle szimbólummal és felirattal. A fiúk tetkóit ábrázolták a figurák, mivel felismertem a pillangót. Az én kedvenc pillangómat. Mosolyt csalt az arcomra.

Bekapcsoltam a tv-t és heves kapcsolgatásba kezdtem. Sehol semmi értelmes műsor nem ment. A híradót néztem pár percig, és ahogy vizslattam, az jutott eszembe, mekkora hülyeség. A híradó csak arról szól, hogy megfélemlítsen. A műsorban volt 8 halott, 12 eltűnt személy (de köztük nem voltam ott, sajna…), rengeteg baleset, és a sok-sok csalás. Milyen rossz világot is élünk. Elég, ha végignézek a saját életemen, mely csupa baklövésből épül fel.

Kikapcsoltam a tv-t, s hátravetettem a fejem. A plafont bámulva gondolkoztam. Sok gyermekkori szép emlék jelent meg előttem, melyek mosolyt csaltak arcomra. Majd láttam a mostani jó pillanatokat is. Harry védelmező karjait, Louis mosolyát, miközben építkezünk, és azt, ahogy Niallel kajálok. Szép emlékek… 

-Min merengsz Élet? – a hang, amit hallani akartam. Megpillantottam, s a szívem majd’ leállt. Haja összekötve feje tetején. Csőfarmere feszült rajta. Fehér felsője olyan tökéletesen állt, mintha csak ráöntötték volna. Egy baj volt. A sok seb. Ajkán még ott volt a tegnapi, ám azóta szeménél is keletkezett egy hatalmas lila folt, illetve kezén is volt pár seb.

-Ez… ezek mik? – kérdeztem könnyes szemmel.

-A mosolyodért küzdöttem. Megengeded, hogy leüljek hozzád, vagy lemenjek? – kérdezte igéző mosollyal arcán. Az én arcomon is megjelent egy félmosoly, s megpaskolta a helyet. 

Harry felemelte lábamat, mely egy kisebb szisszenést váltott ki belőlem. Leült, s ölébe rakta patáimat. Mosolygott, mely engem is arra késztetett. Nem szólt semmit, csak nézett. Valamit mondanom kellet, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Eldadogtam, valami „köszönöm” félét. Közelebb hajolt hozzám, és megpuszilta a homlokom. Legszívesebben ezer puszit adtam volna neki, de fáradtnak éreztem magam.

-Azz! – nézett mélyen a szemembe – tudod mi jutott eszembe, miközben tegnap aludtál? – megráztam a fejem – van egy sejtésem, miért hánytál… de ne akadj ki rajta, jó? – bólintottam. Mély levegőt vett, s kezével megdörzsölte arcát – nem lehet, hogy terhes vagy?