48. rész Díler és vevője

Sziasztok! Mielőtt elkezditek olvasni, előre szólók, hogy Louis brutalitásával kezd a rész, szóval aki nem szeretné elolvasni, az folytassa a közepétől! 

-Fogd már be a szádat! Felrobban tőled a fejem! – teli torokból üvöltött rám Louis. Ez a kettesben töltött nap nem igazán az ínyére válik.

-Csak arra kértelek, hogy takarodj ki a szobámból… mit nem értesz ezen? – megragadta a csuklóm és felrántott a kanapéról.

-Ide figyelj te mocskos kurva, velem te így nem beszélsz! Lehet, hogy már párszor megmentettem a bőröd, de én nem Zayn, Liam, vagy Niall vagyok, akiket irányíthatsz. És nem is Harry, aki a farka után megy! Fogd fel, megbaszlak ha beszólsz! – a szabad kezemmel akaratom ellenére ütöttem meg. A pofon hangosan csattant verejtékező arcán. – Na most van véged ribanc!

Sikítottam, sírtam, vonaglottam, miközben a vállán vitt lefelé a lépcsőn. Akár egy csecsemő. Ordítottam a többi fiú nevét, segítséget, mindent, amit csak lehetett, de nem jöttek a megmentésemre. Az ágyra dobott. Leugrottam róla, de ő elkapott és visszalökött.

Könnyű szerrel maga alá gyűrt. A kezemet az ágyához kötötte. A lábammal rúg-kapáltam, de hiába. Kiment a szobából. Én a kötést próbáltam oldani, miközben a könnyeimtől már az orromig se láttam. A vérkeringésem lehet, hogy le is állt, olyannyira erősen kötözött oda.

Kezében egy ragasztószalaggal tért vissza. Na most vagy leszőrtelenít, vagy leragasztja a számat. Természetesen a második verzió volt a helyes válasz. Ide-oda ráztam a fejem. Megunta a kis játékom, megragadta az állam és gyorsan könny áztatta ajkaimra tapasztotta.

Durván a nyakamat kezdte harapni, falni, szívni. Minden egyes szívást erősen szét is harapdált. Zokogtam. Égett a finom bőr a nyakamon. Ezek istenes nyomot fognak hagyni, az biztos.

A nyakamon kívül a melleimet, és a hasamat is végig harapta, és szívta. Durván markolta a csípőm, ficánkolásom megállításának érdekében. Kezdtem belefáradni a harcba, de még ott pislákolt bennem a remény. Talán megkönyörül. De nem. Egyre mélyebbre süllyesztette ujjait. Már lehet, hogy a matracot is elérte, annyira lenyomta csípőmben az ujját.

-Nyughass már! – erősen a combomra csapott. Automatikusan felrántottam a lábam. Még jobban szenvedtem. Simán meg is fulladhattam volna a könnyeimben.

Lerángatta magáról a gatyát, a bugyimat pedig kettétépte. Férfiasságát keményen belém nyomta, és irdatlan tempóban kezdett bennem ki és bejárni. Mart. Égetett. Fájt. Gondolom, nem bírta nézni a szétbőgött fejem, ezért megfordított. És ami ezután jött, az maga volt a pokol.

A kezem teljesen kicsavarodott. Csoda, hogy nem törte el. És hogy ez ne legyen elég, elkezdte ütni a fenekemet. Nem rápaskolt, hanem keményen csapta, csak nem tudom, hogy mivel. Úgy vélem, a keze nem tudna ekkora fájdalmat csinálni, így a pólójára gondolok. A lényeg a lényeg, hogy szörnyű volt. Minden ütés után jobban fájt a lélegzetvétel.

Miután befejezte belém nyomta magát, és addig dugott, amíg Ő ki nem elégült. Nem emlékeztem rá mikor végzett. Annyira kimerített a sírás és a fájdalom, meg persze az ütések tűrése, hogy amint kihúzódott belőlem összerogyva elaludtam. Zokogva, a könnyeim által szétáztatva.

**

Sírva, sikítva ébredtem. A saját izzadságomban áztam Louis ágyában. Csak egy álom volt. Rossz álom. Nagyon rossz álom. Szörnyen rossz álom.

-Azealia csináltam neked kaját! – Mosolyogva jött be, és amint meglátott, leejtette a kezében tartott tálcát és hozzám rohant. – Mi a faszom történt veled Azealia? – szinte már ordított, de próbált kedves maradni.

-Álmomban… - nyeltem a könnyeim melyek ismét előakartak törni. – megerőszakoltál Louis…

Közel húzott magához és megölelt. Azt hittem kiugrik a szívem, olyan éles fájdalom nyilallt a fenekembe. Nem akartam gyengének mutatni magam Louis előtt, de ahogy kezével a hátamat kezdte simogatni, könnyeim szépen, lassan eláztatták arcomat és a pólóját is.

-Azealia, soha! Ismétlem! SOHA, nem bántanálak! – belepuszilt hajamba, és mintha nem is az a Louis lett volna, aki pár órája feldobott Harrynél. Kalapált a szíve, éreztem, ahogy mellkasának nyomódva pityeregtem. – Jól vagy?

-Fáj… a fenekem… - összeráncolta szemöldökét. – Öhm… hát, ott… - elpirultam, mert nem tudtam, hogy fejezzem ki magam. Azonban ő megértette. Ujját ajkamra helyezte és finoman megfordított.

-Semmi folt, vagy seb nincs a fenekeden. Hol fáj egyáltalán?

-Hát, behatárolhatatlan… - elnevette magát, és visszaöltöztetett.

Lement a konyhába, új ebédet készíteni. Az ágyában fekve nem bírtam volna újra elaludni. Magam előtt az a kép lebegett, ahogy álmomban bánt velem. De hogy lehetett ez az álom ilyen… ilyen valós? Ahogy a nyakam megérintettem, éreztem ajkai súlyát. Éreztem csípőmbe bemélyedni ujjait, de nyoma ezeknek sehol sem volt. Hogy lenne, hisz nem történt ez meg igazából.

Lerakott az éjjeliszekrényre egy pohár narancslét és egy teli tál gofrit, tele tejszínhabbal, és csoki szósszal. Távozott a szobámból. Tehát felhozott, és ha jól érzékelem, adott rám ruhát. Mozdulni akartam az ételért, de a fenekembe erős fájdalom nyilallt… Elszakadt a cérna. A szörnyű fájdalom végighasítottam a testem. Minden pontomra csak a fájdalom hatott ki. A kezembe temettem arcom és úgy zokogtam. Mitől fáj a fenekem, ha csak álom volt?

Ha megtehettem volna, most Anyu ölelő karjaiba bújtam volna, és csak sírtam volna. Helyette be kellett érnem a magánnyal. Azonban nem sokáig tartott a magányos sírásom.

-Louis! – ordítottam el magam. Nem volt más esélyem. – Louis kérlek! Csinálj valamit!

-Azealia nincs ott semmi… nem tudom elképzelni, mi fáj ott neked… - megvakarta tarkóját. Mintha megszánt volna. Közelebb jött az ágyhoz és a támlának támaszkodva nézett rám hatalmas kék szemeivel. – Mit csináljak? Hogy tudnék segíteni rajtad?

-Nem tudom… de… - csing-cseng. Beszélgetésünket a csengő hangos zaja zavarta meg. Szemeim csillogtak a könnyektől. El se tudtam képzelni magam, hogy nézhettem ki. Ki zavarna minket?

-Ahj… - beletúrt rendezetlen tincseibe. – Gyorsan… - felkapott ölébe és a fürdőbe lerakott. – Szedd rendbe magad, mindjárt jövök!

Félve bólintottam és a tükörképemet elemezgettem. Megmostam az arcom és kifésültem a hajam. Lentről hangos ordibálást hallottam. Felálltam, és nagy nehezen a lépcső tetejéhez baktattam. Elbújtam a fal mögött, így engem nem láthattak, de mindent tisztábban halhattam.

-Kösz! Mennyivel tartozom? – Louis kérdezte a látogatónktól.

-3000 fonttal, Tommo! – a férfi hangja meglehetősen mély volt, és barátságtalan. Magamban, ahogy elképzeltem óriási, izomkolosszus volt.

-Hogy lehet, hogy a kokód olcsóbb? Ez csak joint! – éreztem Louis hangjából hogy felháborodott. Ez drogot vesz?

Rettegés töltött el. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sikítsam el magam. Ez az idióta drogot vesz, ki tudja miért. Nyakamat rá, hogy csak ezért akart velem maradni! Nem is érdekli a nyomorom, és talán én se, csak a kibaszott drogja!

Alig kaptam rendesen levegőt. A szobámba vezető lépcső túl messze volt, és e mellett még láthatóvá is váltam volna a díler és a vevője számára. Zakatolt a szívem a mellkasomban. Oda kaptam. Olyan érzetem volt, hogy hamarosan kiugrik a helyéről. Ma már sokadszorra elérte, hogy sírjak. A földre kúsztam, és vártam.

Nem sokáig bírtam a tétlenkedést. A kezemmel letöröltem a könnyeket és megpróbáltam felállni. Mély lélegzetet vettem. Összeszedtem minden erőm, és megrohamoztam a lépcsőm. Szinte már futottam. Amint látótávolságon kívül voltam, még visszanéztem. Louis ugyan úgy az idegennel beszélgetett, és hangosan nevetett. Elszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, hogy ez a tehetséges, néha jólelkű, seggfej szép fiú eldrogozza az agyát, számomra ismeretlen okokból. Ez szörnyen szomorú. Beszélnem kell Harryvel, vagy valakivel…

Nem sokkal a szobámba való megérkezésemet követően Louis is nálam termett. Lehet, látta ahogy feljövök, vagy csak szimplán észrevette, hogy már nem a szobájában tartózkodom. Leült az ágyamra, már szinte mellém. Odébb mentem, mire csak elkerekedett szemekkel vizslatott.

-Jobban vagy? – mosolyodott el halványan.

-Aha. Már szinte nem is fáj! – igyekeztem minél hihetőbben mosolyogni, de Louis a homlokát ráncolva méregetett.

-Ha te mondod. – felállt. A torkomban dobogott a szívem. Másodpercek választottak el egy újabb hisztirohamtól, de szerencsére tudtam magam tartani.

-Mi az? – egyik szemöldöke az égben, másik normálisan állt. Úgy nézett rám, mintha válaszra várna. – Mit nézel?

-Téged?

Nem felelt. A tv-re szegezte minden figyelmét, én pedig rá. És miközben figyelgettem, egyre álmosabb és álmosabb lettem, amíg teljesen ki nem dőltem. Bíztam benne, hogy megint csak álmodtam… de most ez a valóság volt… Lehet, hogy egy drogos a gyermekem apja?  

Na, Cukorfalatok, ma van a szülinapom, és ennek örömére hoztam ma a részt, és nem tegnap. Igazából, tegnap akartam, csak nem voltunk itthon, ezért nem tudtam hozni. A következő részt lehet, már holnap hozom.. de az is a pakliban van, hogy csak csütörtökön. Remélem tetszett a rész, és nem rombolta le bennetek a felépített illúziót Tommoval kapcsolatban. Eskü, egyszer jó ember lesz... csak az még messze van. Hamarosan érkezik a második éved! Szombaton évadzárás! Remélem tetszeni fog a mai rész is! <3 

All the Love