2. évad 10. rész Ashton a 5SOS dobosa

Minden végtagomat nehéznek éreztem. Aludni akartam. Csak egy kis alvásra volt szükségem, olyan nagy kérés ez? Hát, egy turné közepén ez igen is megoldhatatlan feladatnak tűnt. Amióta a kicsik rúgnak azóta nem sikerült rendesen nyugalomra térnem. Minden bajom volt már. Fájt a hátam, a térdeim, a derekam, és úgy változik a hangulatom, mint a szállodák neve... 

-Zel, komolyan mondom, hogy elviszlek ruhát venni, hogy jobb kedved legyen! – ölelt magához a bátyám. 

-Ahj, Kev… inkább segíts aludni! – felkuncogott és ott hagyott. Elkerekedett szemekkel néztem a bátyám után. Milyen fasza csávót hoztak össze anyámék! Helyes, humoros és tökéletes. 

És ahogy csodálkozva néztem utána, észre se vettem, hogy valaki helyet foglalt mellém. Az a valaki, pedig fantasztikusan nézett ki. Haja hullámos volt, és majdnem a válláig ért. Halvány bőrét sötét szemöldöke, és mély szeme keresztezte. Fejpántja még elbűvölőbbé tette megjelenését. Tipikus rock sztár. Ha nem vagyok tisztában vele, hogy apám nem a 20-as éveiben jár, komolyan azt hiszem, hogy ő ült velem szembe. 

-Ashton! – nyújtotta felém barátságosan a kezét. Nagyot nyeltem és finoman megráztam azt. – És a te személyedben kit köszönthetek? – édes mosolyra húzta ajkait. Kicsi pír kúszott orcáimra, bár nem tudom miért. Fülem mögé tűrtem egy nem létező hajtincsemet, és nagyot nyeltem.

-Azealia vagyok! – mosolyogtam vissza.

-Örülök a találkozásnak Azealia! Te biztos Kevin húga vagy! Sokat mesélt már rólad, de nem hittem volna hogy… - érdeklődve figyeltem rá. Már az is meglepett, hogy Kev mesél rólam. – hogy ennyire… hogy is mondjam? Elbűvölően csinos lány vagy! – a tarkóját vakargatta, és mintha az ő arca is kivirult volna, mint az enyém.

Percekig csak ültünk, mint két kuka. Elővettem a Louisetól kölcsön kért könyvet és elmerültem a lapok közt. Úgy éreztem, ahogy olvasok kicsit megnyílik előttem a világ. A lapok suhantak ujjaim alatt. Minden oldalváltást követően a könyvek ismerős illata lengte be a teret körülöttem.

A baba-mama könyv annyiban volt hasznos számomra, hogy tisztába kerültem a ténnyel, miszerint hozzám hasonlóan sok nő nem aludt, miután a baba rúgni kezdett. Miközben elolvastam a baba mocorgásáról szóló fejezet utolsó mondatát a kis tündéreim közül az egyik hatalmasat rúgott. Arcom eltorzult. Hasamhoz kaptam, melynek következményeként kiesett a könyv a kezemből, és hangos puffanással a földön landolt.

Louise rémülten rohant mellém. Ashton azt se tudta szerencsétlen hol van. Ahogy láttam, értetlenül kapkodta a szemét köztem és a fodrász közt. Louise megnyugtató szavakat mondott nekem, és segített fölállni. Ashton a tettek mezejére lépett. Menyasszonyi stílusban az ölébe kapott, és szinte már futva vitt be az orvosi szobába. Lerakott az ágyra és viharsebesen távozott a szobából. Esélyem se volt megköszönni tettét. 

*

Semmi baj. Kiderült, hogy az ikrek pozíciót változtatott. Az ultrahangképpel a kezemben tértem vissza az öltözőbe. Louise azonnal lecsapott a kicsiny fotóra és áradozni kezdett a névötleteiről. Mosolyogva hallgattam a csiripelését. Imádtam, hogy ilyen lelkes.

-Szóval, kismama vagy? – fejemmel a hang irányába fordultam. Ashton ugyan ott ült, ugyan azzal a letörölhetetlen vigyorával. Bólintottam. – Ikrek? – megismételtem a mozdulatot. – Aranyosak. Fiúk, vagy lányok?

-Még egyenlőre nem tudom… de azt mondta a doki, hamarosan azt is megállapíthatjuk, ha olyan pozícióba kerülnek. – mit vigyorog ez? Beteg, vagy mi? Kezdett idegesíteni a képe, de nem szóltam semmit. Megforgattam a szemeimet és ölbe tett kézzel bámultam magam elé.

-Mond csak, megfoghatom a hasad? – értetlenül néztem a bambán mosolygó fiúra.

-Mond csak – utánoztam hanglejtését és szavait. – miért engedjem meg egy vadidegennek, hogy megfogja a pocakom?

-Nem vagyok idegen! Hát én vagyok Ashton Iriwan a 5SOS dobosa… nem rémlik? – felültem, hogy egy vonalba kerülhessek vele.

-Na, ide figyelj Ashton Iriwan a 5SOS dobosa, nekem te még mindig idegen vagy! – elnevette magát és felállt mellőlem. - De azért köszönöm, hogy segítettél, vadidegen…

Idegesség terjedt szét testem minden négyzetcentiméterében. Legszívesebben megkerestem volna ezt az Ashton gyereket és jól felképeltem volna. Attól hogy ő a 5SOS dobosa – azt se tudom mi az a 5SOS – még nem jogosult rá, hogy csak úgy random megfogja a hasam. Bár igaz, hogy segített eljutnom az orvoshoz... de ah. Mindegy. 

Pufogva álltam fel a kanapéról és mentem ki Clow kíséretében a színpad mögé. Egy ismerős szőke loboncot pillantottam meg. Vigyorogva öleltem át barátnőmet.

-Tay! – visítottam olyan hangosan ahogy csak tudtam a szöszim nevét.

-Lia! – ugrándozott boldogan. – Lia, te nagyon terhes vagy! Uram Isten! – finoman megsimítottam a pocakom. Kuncogásra késztetett a reakciója. – Menjünk egy nyugisabb helyre. Mondjuk, igyunk egy kávét! – elmosolyodtam, de amint tekintetem találkozott a biztonságiakkal, akik nemlegesen rázták a fejüket elillant a vidámságom.

-Uhm, megkell várnom, Harry mit szól hozzá. – megforgatta szemeit és karomnál fogva kirángatott a zajos térből. Idegesség futott végig a hátamon, ahogy elképzeltem az ideges Harryt. – Taylor! Taylor! Tay! – ordítoztam, de válaszul csak egy ravasz mosolyt kaptam.

Kiértünk az étteremsorra, és a napszemüvegeinket magunkra aggatva ültünk be Tay kocsijába. Tiltakoztam minden tette ellen, de barátnőm erősebb akarattal rendelkezett. Vakító szemeitől mindig a hideg rázott, valahányszor csak rám emelte őket.

-Most elmegyünk a Starbucksba, és iszunk valamit. Utána visszahozlak annak az idiótának! – Tayben a kedvenc tulajdonságom, hogy ki nem állhatja Harryt. Viszont Niall és Louis egyik legjobb barátnője, ezért tekinti meg néhány koncertjüket. Harry nevét ki se lehet előtte mondani.

-Calvin hogy van? – mosolyodtam el, ahogy megpillantottam a műszerfalon a közös képeiket. Az egyik szelfink is oda volt rakva, melyen Tay a pocakomat öleli át, és egy szívet formáz keze segítségével. A kedvenc emlékeim mind hozzá köthetőek. Sok időt sikerült vele töltenem az elmúlt hónapokban.

-Megvan a drágám. Te még mindig baszatod magad Harryvel? – elpirultam és idegesen fordultam felé. – Bocs… nem úgy értettem édesem! Ne harizz már! – meglágyultak vonásaim és a fejemet rázva fordultam hozzá vissza.

Az utat végig énekeltük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Tay fantasztikus hangja keveredett az én ocsmányommal. Szerintem többet nevettünk, mint énekelgettünk volna. Sokszor gondolkodtam el azon, miért vagyunk mi ilyen jó barátnők. Talán, mert hasonló a sorsunk… nem tudom. De remélem hogy ő mellettem fog maradni.

-Mi lesz a kicsik neve? – kérdezte Tay kíváncsi tekintettel.

-Ez a nemüktől is függ, de ha lányok lesznek Rebelle és Amanda, ha fiúk Daniel és Thomas. – kortyoltam bele a turmixomba. – Figyelj, tudom te anorexiás vagy… de én terhes, és mindjárt éhen halok. – megforgatta a szemeit. Utálta ha anorexiásnak titulálom. Pedig ez volt az igazság. – Indulhatunk vissza? A stadionból egyenesen kajálni megyünk. Jössz te is?

-Hm, nézzük csak! Ott lesz a két barátom, a fiú akibe szerelmes voltam, a fiú barátnője, aki terhes az ikergyerekeikkel és egyben a legjobb barátnőm, és ott lesz az örök ellenségem. Ha jobban megfontolom, kihagyom. – keserű ízt éreztem a számban. Sajnáltam a lányt. Mindig egyedül volt. – Majd legközelebb!

Ahogy az utolsókat szürcsöltem az italomból a velünk szemben elhelyezkedő asztalnál egy ismerős arcot véltem felfedezni. Nem akartam elhinni, amit látok. Nagyot nyeltem, ahogy felállt és felénk kezdett közeledni. Légzésem zilálásba fulladt és a mellettem ülő lány kezét kezdtem markolászni. Fejét az illető felé fordította, majd vissza rám.

-Mi a baj Lia? – kérdezte, mintha nem látná Zaynt felénk sétálni.

-Ott van Zayn! – suttogtam, ahogy alakja egyre közelebb és közelebb került felénk.

-Lia! – simított végig kezemen halál nyugodtan Taylor. – Rajtunk kívül nincs más a kávézóban! Nem látom Zaynt… csak mi vagyunk itt! – szeméből szánakozás és nyugtalanság tükröződött. De én láttam.

Hihetetlennek tartom, hogy én láttam Zaynt felénk jönni, Taylor pedig nem. Megesküdnék az égre, hogy ő volt az. Bárhonnan felismerem kopasz fejét, barna szemét és kidolgozott, tetkókkal fedett testét, melyet akkor fehér póló, és fekete farmer fedett. Szájában lógott a cigarettája, és kezében hasonló pohár volt, mint előttünk.

Ahogy körülnéztem, érzékeltem, hogy igaza volt a szőkeségnek. Rajtunk kívül a kávézóban senki nem tartózkodott, kivéve a pultosok, és az alkalmazottak. A körülöttünk lévő asztalok üresen álltak. Megráztam fejem és kezeim közé temettem arcom. Az álmatlanságomnak köszönhetően még képzelődöm is. Szuper.

Felálltunk és összekulcsolt ujjakkal hagytuk el a kávézót. A parkolóban 4 autó állt. Amikor megérkeztünk, csak hármat láttam. Megráztam a fejem, de még mindig ott volt. És a benne ülő alak túl ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani honnan.

Beültem a Mercibe, és sokkos állapotban néztem magam elé. Igyekeztem leplezni félelmem, de barátnőm túl jól ismert. Érezte, hogy baj van, de nem kérdezett rá. Visszarepített a stadionhoz. Amint megláttam a fiúk fejét fordultam volna is sarkon, de már Taylor nem állt ott a Mercedessel. Nagyot nyeltem és eléjük sétáltam.

A torkomban dobogott a szívem. Minden egyes lélegzetvételem szaporább és szaporább lett, ahogy közeledtem a rabtartóimhoz. A tekintetük rajtam lobogott. A tenyerem izzadni kezdett. A baba rúgott. Fájdalmamban kaptam a pocakomhoz. Ez most más rúgás volt. Nem megszokottan erős, sokkal erősebb… Szédülni kezdtem, és mintha a tarkón ütöttek volna…

A föld felé kezdtem zuhanni. Két kéz ölelte körbe testem, és tartott meg a levegőben. Ordítozás, kapálózás, és minden elsötétült… Láttam magam előtt önelégült mosolyát, és eltört a mécses… 

Sziasztok! 

Fhu, hát én belefogok rokkanni a gimis éveimbe! Első föcimről kizavartak, mert írtam a füzetembe... Egyébként hozzá tenném, ezt a rész irkáltam, szóval ennek sztorija van! Remélem elnyeri majd a tetszésetek! Várom a véleményeket! 

All the love <3