2. évad 9. rész Megadtam magam

Kéz a kézben. Ezek a pillanatok vidítanak fel. Járni a várost, és beszélgetni. Nekem ez mindennél fontosabb. Mégis amikor az eget kémlelhetem sokkal teljesebbnek érzem a mindennapjainkat. Minden napunkat úgy fejezzük be, hogy kiülünk a csillagokat nézni. A gyönyörű sötétkék eget, melyet fehér és sárga színekben pompázó csillagok tarkítanak. Megnyugtató ez a sötétség, mely nem teljesen üres.

-Niall, komolyan beszélek! Olyan volt mint egy hullócsillag! – kacagtam halkan.  

-Hagyjuk már! Én miért nem láttam? – lebiggyesztette ajkait. Vihogva boxoltam bele vállába. – Na, adj egy csókot! – megrándítottam a vállam, és szűzies csókot nyomtam mézédes ajkaira. – Ez nem fair!

-Sok vagy Niall! Sok! – nevetve indultam be a szobámba.

Az ágyra vetettem magam, és a babaágyakat szuggeráltam. Kezem a hasamra tévedt. Már igencsak kerekedett. Jó, majdnem 6 hónapos kismama vagyok, ez lehetett az oka a kerekded idomaimnak és pocakomnak. Kivettem a szekrényből a kedvenc felsőm és csalódottan konstatáltam, hogy kicsi rám.

-Niall, olyan vagyok mint egy bébi bálna! – ültem le mellé csalódottan.

-Fejezd már be! – kuncogott édesen. – Nem is vagy bébi bálna… inkább egy bébi elefánt.

-Ez most jól esett… marhára. Eskü. Ilyen bókot még sose kaptam. – tettem kezem a szívemre színpadiasan.

Minden kedvenc darabom szűk volt. Ideje lett volna új darabokat vásárolni. Amióta elvittek anyához megnyíltam nekik egy kicsit. És végül odáig lyukadtunk ki, hogy a tenyerükön hordoznak. Mindig megadom magam. Mindig feladom. És ez most is így volt. A haragom és a dühöm pár hét alatt lecsillapodott. A fiúk mindent megtettek értem, és ez jól esett. Nekem pedig hiányoztak. Vágytam a szeretetükre…

 Összeszedtem a kicsinek bizonyult ruháimat, és ledobtam őket az ágyra. Majdnem a fele szekrényem oda veszett. Fáradtan éreztem magam a sok ruhapróbától, és nevetgéléstől. Leültem az ágyra Liammel szembe. A telefonjával játszott. Kikaptam a kezéből, és félre hajítottam.

-Héj, kislány! Tudd a határokat! – halál komoly arccal meredt felém. Nem tudtam nem nevetni rajta. Olyan aranyosan néz rám még akkor is, amikor ideges.

-Lia – apró infó, amióta újra beszélő viszonyba vagyunk, Harry folyton így hív. – holnap Liammel töltöd a napod. Elmehettek vásárolni, ha megfelel. Látom, nem bírtál magaddal… - mély levegőt vettem, nehogy olyat szóljak be, aminek rossz vége lehet.

-Okés. Köszi Harold! 

Elmentem lezuhanyozni. Ideje volt már, fél kettőkor. A zenét üvöltetve mostam meg hajam és testem minden porcikáját. Ahogy magam köré csavartam a törülközőt, és belepillantottam a tükörbe elmosolyodtam. Olyan kisimult volt az arcom, és boldog. Amióta Anya megölelt, sokkal de sokkal boldogabb vagyok, és ez meglátszott rajtam.

Felvettem az egyik Packers mezemet és egy francia bugyit. Még egyszer utoljára kimentem az erkélyre. De bár ne tettem volna. Ahogy jobbra fordítottam a fejem, azt hittem, ott kapok szívrohamot. A kedvenc székemben, ahol minden este ülök egy fél órát az az ember foglalt helyet, akit a büdös életbe nem akartam látni.

-Hiányoztam? – kérdezte mézédes hangján. – Mert te nekem kurvára…

-Mi… mit akarsz itt? – a hideg rázott. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Nyelni se bírtam.

-A múltkor nem sikerült beszélnem veled… - felállt és felém közelített. Hátráltam, de hátam a falnak simult. Végigsimított arcélemen ujjaival. – Az enyém vagy!

-Nem! Zayn, neked csak egy kurva szerződés voltam! – csatt! Keze teljes erőből csattant arcomon. Könnyek futottak végig arcomon.

-Hah, mocskos kis ribanc vagy Azealia! De ha megszülöd a gyerekeimet, elveszem őket tőled! Nem érdemled meg őket! Nem érdemelsz meg semmit! Addig foglak üldözni, amíg te is be nem látod, mekkora egy semmirekellő vagy! –alig kaptam levegőt. Ajkaim remegtek. Igaza volt. De nem hagyhattam, hogy elhiggye. Ökölbe szorultak ujjaim és ahogy csak tudtam, úgy ütöttem. De gyorsabb volt. Elkapta vékony csuklóm. – Ne emelj kezet rám! Majd még jövök! Élvezd ki a boldogságot! – arcon csókolt és másodpercek alatt eltűnt.

Elkerekedett, könnyekkel teli szemekkel álltam még percekig a helyen, ahol ő. Újra és újra végigfuttattam az agyamban a párbeszédünk. Az első épeszű gondolatom az volt, hogy ezt mind csak elképzeltem, de ahogy arcom megrándult éreztem rajta tenyere nyomát.

Összeszedtem magam és próbáltam egyenletessé tenni a légzésem. A fiúk nem tudhatják meg. De azt se akarom, hogy tényleg elvegye tőlem az ikreket. Képes lenne rá? Biztosan.

Louis állt az ágyam előtt. Lesokkoltabb volt mint én. Rosszallóan meredt rám. Nagyot nyeltem és hagytam, hogy elkezdjen leszidni. Közelebb lépett hozzám és az ágyra terelt. Tartottam magam. Erősen szorította kezem. Ajkaimat harapdáltam.

-Mikor akartad volna elmondani, hogy itt járt? Amikor már késő lett volna? Amikor már a gyerekeidet elvitte volna? Vagy mikor? Őszintén Azealia, normális vagy? – sziszegte halkan. Arca vörös volt, szemei sötétek. Még nem láttam ilyennek.

-Louis, fáj ahogy a kezem szorítod… - vergődtem egyre erősödő kézszorítása alatt. – Kérlek! – elengedett és hirtelen felpattant.

-Kurva életbe! – pattant fel az ágyról. – Szólnod kell Harrynek!

-Miről kell szólnia nekem? – kérdezte rekedtes hangján az előbb említett.

-Semmiről! – vágtam rá csípőből. Louis rosszallóan nézett rám. Elvörösödtem.

-Louis kettesben hagynál minket? – és a kék szemű amilyen gyorsan csak tudott, úgy hagyta el a szobát.

Harry fölém tornyosult, ami mostanra már kicsit nehezebben ment neki, mivel a pocakom nagyobb rést alakított ki köztünk, mint az szerette volna. Ajkait finoman az enyémekre nyomta. Olyan táncot jártak ajkaink, melyet még soha. Édes ízt éreztem. Cseresznyeszín szája tovább haladt és áttértek a nyakamra. Kellemes volt. Lekellet volna állítanom, de nem tudtam.

-Harry… várj… - ziláltam. Próbáltam magamtól kicsit ellökni, hogy szemébe tudjak nézni.

-Én… sajnálom. Öhm… bocs! – felállt és kiviharzott a szobából.

Felültem és elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Te szent szagú jó Isten. Harry soha, ismétlem SOHA nem állt le, és/vagy kért tőlem bocsánatot ilyen téren. Mi lelhette? Én lennék a hibás, nem vagyok elég jó neki? Elkeseredtem. Dagadt vagyok és csúnya, ezért nem kellettem neki… áh…  

Kezemmel megtámasztottam magam, és megpróbáltam álló helyzetbe tornászni magam. A lépcsőhöz baktattam és a korlátba kapaszkodva meneteltem le a nappaliba. Üres volt az egész földszint. Éheztem. Kinyitottam a hűtőt, és felpakoltam magam jó sok kajával. Ahogy ajkaimhoz emeltem a joghurtos kanalat, a hasamban rúgást éreztem. Kiesett a kanál a kezemből.

Óráknak, éveknek, századoknak tűnt, mire a hasamhoz kaptam, ahonnan a rúgást éreztem. Visítani kezdtem. Az ajtóban négy ijedt szempár nézett rám, ahogy a hasamat szorongatva sírva vigyorogtam. Alig tudtam kinyögni a boldogságrohamom indokát. A babák rúgtak, nem is akármilyent… 

Sziasztok!

Noss, itt az új rész! Kíváncsian várom a véleményeteket! És ami fontosabb, hogy vagytok? Milyen a suli? Remélem kicsit feldobtam a napotokat a résszel, mert ti is mindig feldobjátok az enyémet a kommetekkel! Szombaton érkezik az új rész! 

All the love <3