2. évad 11. rész Befejezhetjük

Fehérség. Töretlen, üres, hangtalan fehérség. Ez volt az egyetlen dolog, amit láttam. Igazából, abban sem vagyok biztos, hogy láttam. Éreztem kíváncsi kezek tapogatózását a testem némely pontján, de szemeim túl nehezek voltak ahhoz, hogy kinyissam őket. Ólomsúlyú erő tartott a földön. Nem bírtam megmozdítani a kezeimet. Felakartam állni, megakartam keresni a fiúkat…

Rángatózni, kapálózni kezdtem, melynek hatására hangos sípszó törte meg az eddigi beállt csendet. Felültem és az egyik öltöző kanapéján találtam magam Harry és Mr. Glenn társaságában. Az öreg doki épp a magzatokat vizsgálta. Ha jól láttam minden rendben volt. Harry idegesen markolászta a kezem, ami talán jobban fájt, mint a rúgások. Nyugtalanság lengte be körülöttünk a teret. Rossz előérzetem volt. De nem akartam, hogy bármelyik negatív gondolatom megvalósuljon.

A doki felvilágosított az állapotomról. A korai terhességem hatására a szervezetem így reagál. Harry majdnem szívrohamot kapott – mint tudtam meg később. Kakaóval olvasgattam az új gyógyszerem használati útmutatóját.

-Kisasszony, kérem szedje ezt a tablettát! Mivel ikreket vár, és fiatal a szervezete, szükség van egy kevéske vitaminra! – hevesen bólogattam. Igyekeztem megjegyezni mindent, amit mondott nekem, de a fáradság rohamosan támadta a testem minden pontját.

-Doktor, azt megtudja már mondani, fiaim vagy lányaim lesznek? – állt fel mellőlem Harry, szapora lélegzettel.

-Mr. Styles, sajnálom még csak az egyik baba neme biztos. De megígértem a kedvesének – mosolygott rám. -, hogy nem árulok el önnek semmit.

Összeszedtük magunkat. Harry a turnés táskájával a vállán, mosolyogva fogta meg a kezem. Fél órával ezelőtt még képes lett volna megölni, én pedig meghalni. De ha a babákról volt szó, mindig kitisztult a feje. Azóta az este óta, amióta majdnem lefeküdtünk kerülte a társaságom. Rossz volt. Nagyon rossz.

De most kéz a kézben sétálgattunk a kihalt folyosókon. A rajongók már rég hazaértek. A fiúk is a szállodába lehettek, és lakmározhattak a finomabbnál finomabb ételekből. Mi meg sétálgattunk. Felkaptam a sapkámat és a Harry is a sajátját.

Kíváncsi voltam mikor hozza szóba Tayt, vagy azt hogy hova tűntem. Már fél úton tarthattunk, amikor hirtelen megállt szembe fordított magával és ajkait könyörtelenül az enyém ellen nyomta. Mézédes ajkai falták az én gyönge beszélőkémet. A földön hangosan csattant a táskája. Kezével derekamat ölelte át. Hosszú ujjai úgy fonódtak formátlan alakom köré, mintha csak erre teremtettek volna.

A hideg futkosott a hátamon, ahogy kezét fel és lemozgatta rajta. Minden porcikám vágyott hasonló érintésre. Finom csókunkat levegővétel hiányában megszakítottuk. Kipirulva álltunk egymás előtt. Csak egy hajszál választott el minket egymástól. Homlokát az enyémnek döntve szuszogott.

Sokat írtam a naplómba róla. És mindig szerepelt az írásaim közt az a szó, hogy ŰR. Nos, ez az Űr jelen pillanatban megsemmisült, vagyis egy időre eltűnt. Az a néhány nap, amit a gondoskodása nélkül éltem meg Űrt alakított ki bennem. Az Űr Zayn átbaszása óta növekedett, és csak a szeretettől ment össze.

-Nem szeretem, hogy vele barátkozol, de ha megért, hát nem bánom! – suttogta ajkaimra.

-Ezt a hotelban kellene befejeznünk, nem? – mosoly jelent meg arcomon, melyet ő is viszonzott.

-Mire gondolsz? – hang alig jött ki a torkomon, de sikerült elsuttognom azt, hogy ,,erre”. És szenvedélyen, szerelmes csókban részesítettem, miközben beletúrtam göndör fürtjeibe. – Befejezhetjük!

Andalogva tettük meg az út további részét. Az említett épületbe belépve mindenki amolyan ,,na végre!” fejet vágva köszöntött minket. Niall a szokásos szájra pusziját adta volna, amikor is egy ideges krákogás megtörte a varázst kettőnk között.

-Ha jól emlékszem, már rég a stúdióban kellene lennetek! – hisztizett Julian. Közelebb léptem hozzá és derekát átölelve kértem tőle bocsánatot. – Fiúk, ha nem imádnám ennyire Hopeot, esküszöm, már felnégyeltelek volna titeket!

-Imádlak Julian! – kuncogtam halkan. – De megengeded, hogy még elmenjenek enni, és zuhanyozni? Tudtok éjjel is stúdiózni, nemde? Holnap nincs koncert! – megnyerő mosolyomat elővéve pislogtam a zenetanárra. Kezemet végigszántottam az övén. Arca meglágyult, és lassan, megfontoltan bólintott.

-Várlak titeket fél kettőkor a stúdióban. – már fordult volna meg, de valami eszébe jutott. Mutatóujját a mennyezet felé emelve fordult meg. – Ha bárki, ismétlem, BÁRKI késik is egy percet is, azt kiherélem!

Néztem, ahogy elhagyja a szálloda auláját. Hogy kedvelhet engem ennyire? Annyira furcsa. Mindenki úgy tekint rám, mint egy gyöngyszemre. Igyekeznek a kedvemben járni, és segíteni rajtam. Persze azt nem tudják, hogy én itt kényszerből vagyok, csak annak a tudatában állnak, hogy terhes vagyok. De ennyi bőven elég.

Az étterembe belépve megcsapott az ételek olajos illata. Különlegesnél különlegesebb ételek sorakoztak a svédasztalokon. Niall kedvencei az ilyen helyek voltak, ahol válogatni tudott. Mindig jókat szórakoztunk az irritáló nevű ételeken, melyeknek nem csak a neve, de az íze is pocsék volt.

-Narancsredukció krémmel töltött, grillzöldség ágyon sült mahagóni csirke. – hümmögtem hangosan miközben Niall nevetett a név hallatán. – Áh, Niall van rántott csirkecomb! – ugrándoztam vidáman. A fiú hangos nevetése töltötte be az üres helységet. Harry szúrós tekintettel méregetett minket.

-Niall! Azz! Moderáljátok magatokat kérlek! Étterembe vagyunk! Legalább itt viselkedjetek rendesen! – szólt ránk Liam. A szememet forgatva, a nevetésem visszatartva pakoltam meg a tányérom étellel. Ezek a férfiak!

Az étkezést gyorsan tudtuk le. Már készültünk volna távozni a helységből, amikor – elfelejtettem a nevét – megjelent. Összeráncolt szemöldökkel méregettem a megilletődött fiút. Egy szál virágot szorongatott ujjai közt. Reménykedtem benne, hogy Liamnek vagy Niallnek, esetleg Louisnak hozta, de a feltételezésem nem igazolódott be. A rózsa az enyém volt.

Kipirosodott arccal nyújtotta felém az illatos virágot. Kedves mosolyt erőltettem magamra, és elhebegtem egy köszit. A hajam mögé próbáltam bújni, de még az se tudta elrejteni zavarodottságom. Harryre pillantottam. Megfeszült izmai, és kidagadt erei nem arról árulkodtak, hogy felhőtlenül nyugodt és boldog lenne.

-Nem lenne kedved, mondjuk sétálni egyet? – kérdezte a tarkóját vakargatva a fiú. Bár jó lenne a memóriám, és megjegyezném az emberek nevét.

-Nem! – vágta rá csípőből Harry. – Keress magadnak más lányt akit este megdughatsz Ash! – szemei elsötétültek ahogy kimondta a három betűs becenevet.

-Na nem azért, de magamtól is tudok dönteni! – pattantam fel az asztaltól. – És igenis van kedvem sétálni veled, Ash! – hangsúlyoztam ki a megilletődött fiú nevét. Harrynek esélye se volt reagálni a történtekre. Kézen fogva hagytam el a helységet Ash társaságában.

Az érzelmek kavarogtak a fejemben. Talán kedvesebben kellett volna Harryvel viselkednem, hisz mindent megtesz értem. Ugyan akkor utálom ha irányítani akar. És amúgy is, attól hogy Ash iránt semmit se érzek, és még nem is tetszik, jó lesz arra, hogy idegesítsem Harryt.

Mély lélegzetvétel után az összekulcsolt ujjainkat néztem. Kényelmetlen volt. Nem úgy illett a kezem az övébe, mint mondjuk Liamébe. Nekik is mekkora csalódást okozhattam. Látom magam előtt megvető pillantásaikat, melyekről lerí, hogy nem ezt várták tőlem. De nem tehetek ellene. Önfejű vagyok.

Ash… Azt hiszem, teljes nevén Ashton. Igen! Ez a neve! Ashton! Szóval Ashton arcára vetődött tekintetem. Édes mosoly virított napbarnított arcán. A hotel gyér megvilágításában nagyon hasonlított Harryre. A mosolya főleg. Kis gödröcskék jelentek meg arcán, ahogy tekintetünk egybefutott. Az én arcomra és egy szelíd mosoly ült ki.

Kilépve a hotelből megcsapott a kellemes eső illat. Cardiff időjárása kedvezett túlságosan a hajamnak. Az utcákat belepték a huszonéves fiatalok, akik keresik az éjszakában a párjukat, vagy az esti partnerüket, barátjukat. Péntek volt. Mi mást csinálhattak volna? Gondolom várja mindenki a szünetet, a pihenést. Csak a fiúk dolgoznak még ilyenkor is.

-Uh… lehet ez mégse volt jó ötlet! – húzta el a száját Ashton, ahogy egy jókora csapat sikítozó lány indult meg felénk. – Nem hittem volna, hogy éjszaka is felismernek… Gyere Azealia! – egy kisebb sikátorba telepedtünk meg. A kukák mögé bújva vártuk meg, amíg a sikítozó lányok eltűnnek.

-Te is valami híresség vagy? – néztem fel rá elkerekedett szemekkel.

-A 5SOS egy banda. És én vagyok a dobosa. Mi is turnézunk… telt-házas koncerteket adunk, szóval igen. Valami híresség vagyok. – nevette el magát kínosan. Meglepve bólintottam.

-Nem vagyok otthon a témában. – keltem önmagam védelmébe. – Decemberig azt se tudtam, mi az a One Direction. – kuncogtam halkan, mire Ashton is megeresztett egy mosolyt.

Kínos csend állt be köztünk. A hajamat igazgattam, hogy legalább emberien nézzek ki, de erre nem volt nagy esélyem. Nagyot nyeltem, és felé pillantottam. Az ajkamba haraptam, és mély lélegzetet vettem.

Átfutott az agyamon egy lehetőség. Egyedül vagyok. Harry megsértett. Nincs aki megállítson. Végre esélyem van arra, hogy új életet kezdjek... de erre vágyok? Tényleg elakarok menni tőlük? Képes lennék rá? 

-Elengedsz? – értetlen fejet vágott. – Elmehetek? – kérdeztem kicsit másképp.

-Ha nem akarsz maradni, persze! – megsimította karom. Megöleltem és hátat fordítva neki elindultam a sötét éjszakába egyedül.

Sziasztok! 

Nagyon sajnálom, hogy az elmúlt hét alkalmával nem szolgáltam résszel, de alig volt időm. Igyekeztem kitapasztalni a sulit, meg az osztálytársakat, és a tanárokat, szóval ne haragudjatok! Most végre új munkahelyem van, szóval a hétvégéim szabadabbak, így tudok írni, és hétfőnként és szerdánként már olvashatjátok is az új részeket! Remélem elnyeri ez is a tetszéseteket! Szerintetek mi lesz Azzal és Harryvel? Várom a válaszokat! 

All the love