2. évad 17. rész Sikítás

Nehezen nyitottam ki gesztenyebarna szemeimet. Az émelyegve álltam fel. A hófehér falakat bámultam. Egyszer csak vörössé változtak, mintha vér folyt volna belőlük. Emlékeztetett a horrorfilmekre, amikor vér csurog a mennyezetről. Összegömbölyödtem a sarokban. Ijedten néztem a hasamra, mely a vörös folyadék kiindulópontjának bizonyult.

Sikoltozni kezdtem. A pocakom eltűnt, és a távolban 2 különböző gyerek sírása csapta meg fülem. Próbáltam rohanni, de lábaim nehéznek minősültek ilyesféle mozgáshoz. Nagy nehezen, de lábaimra álltam, s azonnal össze is estem. Felsértette a kezem, és kiszakadt a farmerom a térdénél is.

-Gyenge vagy… - ugrott elő a semmiből a támadóm. Nem volt időm felismerni, olyan gyorsan ment tovább. – Harcolj! Elfognak tiporni… - suttogta mézédes hangján a fülembe.

Felpattantam és minden fájdalmam ellenére megrohamoztam a hatalmas ajtót. Nekicsapódtam a lendületemnek köszönhetően. Alig éreztem meg a fájdalmat. A kilincs az oldalamba vésődött, de nem gátolt meg ez sem abban, hogy megkeressem a síró gyermekeket.

Az ördögi kacajt követve léptem be egy világos szobába. Az eddigi sötétet megszokta a szemem, így ahogy a fénybe belenéztem pillanatnyi vakság kapott el. Kezemmel eltakartam az arcom, de mind hiába, a fény túl éles volt. Nehezen, de megszokta a szemem a fehér vakítóerőt. Körbepillantottam az aprócska helységben és a szívem majdnem kiugrott a helyéről.

-Hope! – ölelt magához aggódva. -  Hope… te meghaltál! – közölte velem könnyeit visszatartva. – Nem lehetsz itt… Nem… Nem… ez csak egy átverés! – lépett hátrébb.

-Én vagyok az… Harry… - a falnak szorítottam. Egykoron ő is ezt tette velem, amikor engedetlen voltam. – Harry én itt vagyok… élek…

-Nem! Te meghaltál! – jött a hátam mögül azaz érdekes, lágy, mégis reszelős, dörmögős hang, amit soha többet nem akartam hallani. Hirtelen pördültem meg, hogy szembe kerülhessek vele… - Megöltelek!

Egy pisztolyt kapott elő. Lőni akart. Készen álltam rá, hogy meghaljak. De mielőtt sikerült volna terve két kéz fonódott testem köré, és azok gazdája fejét a vállamra hajtva hagyta, hogy a golyó az ő testét tegye ronccsá. A golyó irgalmatlan sebességgel hatolt Harry testébe. Elnehezedtek izmai, és egy férfiasnak nem nevezhető, fájdalmas nyögés hagyta el ajkait, ahogy a földre zuhant.

Zokogva fogtam meg véres kezeit, melyek a hátából szivárgó folyadéktól vöröslöttek. Szabad kezével kisöpört egy tincset az arcomból, és letörölte könnyeimet. Véres csík maradt arcomon keze nyomán. Közelebb hajoltam hozzá. Ő nem sírt. Zöld írisze gyönyörűen csillogott a benne áramló fájdalomtól. Haja csapzott volt. Nem hagyta, hogy megnézzem sebét. Csak sután mosolygott.

-Te leszel az utolsó gondolatom… A gyönyörű szemed, a hosszú hajad, a gyönge mosolyod… - suttogta erőtlenül. – Már ez a menny, hisz itt vagy velem, és nem engeded el a kezem… velem vagy, Hope… mellettem vagy… - csókolta meg a kézfejem. – És ha már elmegyek, szeretném, hogy te legyél az utolsó dolog amit látok… mert mindig is az volt a nagy vágyam, hogy mielőtt meghalok, a világ legszebb dolgát nézhessem, és az te vagy… - mellkasára hajolva hallgattam meg utolsó szívdobbanását… és meghalt.

-Neee! Harry! Te tapló barom! Miért? Nem veszíthetlek el! Harry! Harry! Kérlek! – zokogtam, miközben próbáltam újraéleszteni, de esélytelen volt, hogy még egyszer megpillanthatom ragyogó szemét.

Felálltam a szerelmem holtteste mellől és hátrálni kezdtem tőle. A hátam egy kiságynak ütközött Megfordultam, és 2 tüneményes angyallal találtam szembe magam. Már nyúlni akartam az egyikért, amikor a hátamba szúró érzést véltem felfedezni. Zayn egy kést húzott ki belőlem. Összerogyva néztem végig ahogy fogja a két gyereket és elfut velük. Mielőtt kilépett volna az ajtón eldobott egy szál gyufát… és a világ megszűnt létezni…

*

-Aaaaaaaaa! – sikoltottam fel. Felültem az ágyamon és az órára pillantottam. 3:53.

-Azealia! – csörtetett be anya aggódva. – Édesem, minden rendben? – mért végig. – Szívem, csurog rólad a víz, nincs lázad?!

-Jól vagyok, csak rosszat álmodtam. – nyugtattam meg egy műmosollyal. 

Anya távozását követően kimásztam az ágyból és ledobáltam a pizsamám, ami szintén vizes volt. Magam köré csavartam a köntösöm, és a fürdő irányába mentem. Beálltam a zuhanyzó alá, és próbáltam nem az álmomra gondolni. De bármit csináltam, bármihez nyúltam, a csurgó vért láttam.

Felakartam hívni Harryt, és beszélni akartam vele. Hallani akartam a hangját, hogy valami megnyugvást találjak. De ez a tervem meghiúsult. Felkaptam egy laza szabású pólót, de még így is túl nagynak láttam a hasam. Hisz, mit várjon az a nő, aki napokon belül megszülhet egy ikerpárt?

A konyhába leérve öntöttem magamnak egy narancslét, de ahogy ajkaimhoz emeltem a poharat mintha a narancs vérré változott volna. Kiejtettem ujjaim közül az üvegpoharat, mely a földre nagyot csattanva ért le. A pocakomtól nem láttam el a lábfejemig se, így a kár mértékében sem voltam biztos.

Megráztam a fejem, és mélyeket lélegezve a söprű segítségével feltakarítottam a szilánkokat. A kukába dobtam a pohár maradványait és az asztalra hajtott fejjel a közelgő eseményekre gondoltam. Remegő kezekkel dörzsöltem meg az arcom. Mindenhol csak vért láttam, és sikoltozást hallottam.

Belebújtam a tornacipőmbe és sebesen elhagytam a házat. A közeli parkhoz tartottam. Alig múlhatott még el 4 óra, mégis kellemes idő volt. A Nap felkelni készült. Szinte az utcák teljesen kihaltak voltak. Néhány utcalány ballagott haza, a pénzét számolgatva. A nagymamák táskáikkal megpakolva ballagtak a buszmegálló felé.

Leültem az egyik szabad padra és a Napfelkeltét bámultam. A vörös, narancssárga és ezek vegyületeinek színátmenete tarkította az eget. Néhány púderrózsaszín felhő éktelenkedett a hatalmas, izzó vörös Nap körül. Még így is erős volt a sugárzása. Kellemesen simogatta fakó bőröm, akárcsak a zsenge szél. Ritkán van ilyen szép idő Manchesterbe, kikell élvezni. 

Kezem a pocakomon pihent. Megnyugvás töltött el, ahogy a felkelő Napot csodáltam. Már épp kezdtem minden rosszat elfelejteni, amikor erős görcs nyilallt a hasamba. Rémültem szorítottam meg a ruhám alját. Az ismeretlen fájdalom nyögésre késztetett. Nem bírtam megmozdulni. Csak sírni akartam. Olyan volt, mintha felakarná valaki vágni a pocakom, és kést forgatna benne.

Egy idős néni kiszúrt, és ijedten guggolt mellém. Ám mielőtt eltudtam volna mondani mi bajom, újabb görcsös fájdalmam támadt. Sírva szorítottam meg a nénit, és kérleltem, hogy hívjon nekem mentőt. A néni utasítására elfeküdtem a padon. Szédültem. A háttámlát szorongatva zokogtam, és ordibáltam, hogy enyhítsem a kellemetlen érzést.

Két kéz emelt a magasba. Csillogó szemeim az övébe vezettem. Szívem még hevesebben kalapált, ahogy felismertem a megmentőm. Nem tudtam megszólalni, annyira azon voltam, hogy túléljem ezt a kis időt, amíg az orvos nem kezd valamit velem. Amellett hogy a fájdalomtól szétroppantam, a világon én voltam a legboldogabb. A mentőautóban ülve végig fogta kezem. Éreztem, valami folyni kezd… a magzatvíz. Ordítottam egyet fájdalmamban, mire az orvos kérni kezdett, hogy nyomjak.

-Hope! – szólított nevemen. Rekedt hangját meghallva nem a fájdalomtól, hanem az örömtől kezdtek hullani a könnyeim. – Hope! Megtudod csinálni... Te vagy a világ legerősebb, legszebb, legokosabb nője! Én pedig egy barom, hogy egyedül hagytalak… de most itt vagyok! Mutasd meg a nagyvilágnak, képes vagy erre! Hope!  - csókolt homlokon, és mintha csak új erőre kaptam volna… nyomni kezdtem… 

Sziasztok Drágaságaim! 

Remélem jól telnek az iskolás napjaitok! Tele voltam programokkal, és totál kimerültem, és ezért elnézést kérek, mert nem tudtam nektek új részt hozni! :( De! Sikerült összeszedtem magam, és összehoztam egy rövidke részt. Hamarosan 1 éves lesz a blog, és szeretnék nektek egy kis meglepetést hozni, ami egy különkiadás lesz. Nem tudom... tetszik nektek az ötlet, hogy egy jövőbe pillantást hoznék? 

Várom a véleményeket! Köszönöm, hogy vagytok nekem! 

All the love <3