2. évad 20. rész Akartam

Szép lassan múlik az idő. A levelek hullnak, a szél felerősödik, és a hó is szitálni kezd. Bármi történik te ugyan azt a monoton munkát végzed… neveled a gyerekeid, és várod a párod… De mi van, ha még fiatalnak érzed magad, és benned van egy bizonyos vágy, egy kísértés, ami azt súgja, elkell menned… Te se tudod hova, de menni akarsz… Fognád a bőröndöd, 2 pólót, 1 nadrágot és elindulnál, de csak Vele... mert nélküle üres vagy. Nem tudsz aludni hiányától. Mindenhol őt kereset, és mindenben őt látod. Ő a másik feled. A dolog, ami jobbá és teljesebbé tesz... Számíthatsz rá, és ez kölcsönös. De semmi jó nem tart örökké, és egy múltbéli hiba miatt elveszítesz mindent... Mindent, ami fontos... 

Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt. Végigsimítottam a szövettakarón. Üres volt mellettem a hely. Az ablakon bámultam ki, és megtöröltem könnyes szemeimet. Kint köd takarta el a fákat, és a tájat, amelyet minden reggel sírva nézek.

Kikelletem és hosszú, fenekemig érő hajamat magas kontyba kötöttem. Belebújtam a melegítőmbe és Harry fehér ingébe, amit csak akkor öltök magamra, ha a szívem belesajdul hiányába. Most ez pont egy ilyen nap volt. Napok, hetek, hónapok teltek el, amióta nem láttam. Percenként fordult meg a fejembe, hogy lelépek, itt hagyom a gyerekeket, és megszökök egyedül… De túlságosan szeretem a lányokat, és Őt.

Főztem egy nyugtató zöld teát és kiültem a verandára. Kint rendes fagy volt. Összerezzentem a hideg fuvallattól, ami átjárta testem minden porcikáját. A szememből lassan szivárogni kezdtek a szomorúság jelei. Szipogni kezdtem, hogy magamba tartsam a fájdalmat. Túl gyenge voltam…

-Kedves… - köszöntött a szomszéd néni, Mrs. Poppealy. – minden rendben?

-Szép jó reggelt! – halovány mosolyt erőltettem meggyötört arcomra. A lelkem mardosott. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett. – Hogy tetszik lenni, Mrs. Poppealy?

-Aranyoskám, ha van kedve, átjöhet bármikor egy forró teára, esetleg kávéra! – oldalra döntöttem a fejem és megtöröltem arcom.

-Köszönöm! – intettem és bementem a házba.

Ujjaim jégcsappá dermedtek, és a teámból egy kortyot se ittam. Kihűlt. Utálom a kihűlt teát, mert kellemetlen íze volt. A hideg rázott folyamatosan. A lányok egyszerre sírtak fel. Megforgattam a szemeimet és felrohantam a lépcsőn.

Daniellet a kezembe kapva gügyögni kezdtem a kicsinek. Angyali arcára hatalmas mosoly ült ki. Mintha a mellkasomba lévő hatalmas, tátongó lyuk beforrni kezdett. Pár száll haja az égnek állt, és kacagása hangosan zengett az üres házba.

Másik kezembe felkaptam Elisabethet és táncolni kezdtem velük. Szabadnak éreztem magam, mégis szörnyetegnek. Hogy tudtam arra gondolni, hogy elmegyek innen? Miért vagyok ilyen rossz, amikor annyi jó dolog történt velem?

Hátam egy kemény mellkasnak ütközött. Ha nem lettem volna eszemnél, akkor a gyerekeket kiejtettem volna kezemből, de még erősebben szorítottam őket magamhoz. Az illat, amely megcsapta orrom rémálmaimba került egyedül elő. A szívem felgyorsult és tudtam, mi fog következni. de nem lehetek béna!

A gyerekeket magamhoz szorítottam és sebesen fordultam hátra, hogy szembe nézzek VELE. Semmit nem változott. Eltelt fél év az utolsó találkozásunk óta, de ő semmit se változott. Barna szemei ragyogtak a gyér fényben. Gonoszul nézett… ő mindig gonosz volt. Haja barnából szőkébe ment át. Kezeit több tetoválás díszítette, mint előtte. Szinte nem is volt már szabad bőrfelület bal kezén. Rózsaszín ajkai csókolni valóak voltak, én mégis rettegtem tőlük. Áradt belőle a cigaretta mámoros illata.

-Van itt pár dolog, ami az enyém! – mormolta fülembe, és lágy csókot nyomott nyakamra.

-Zayn… mit akarsz? Azt hittem vége a rémálomnak! – fordultam el a gyerekkel, és beraktam őket az ágyba, hogy biztonságba legyenek. – Menj innen! – taszítottam erősen feszült izmaiba.

-Cica, hiányoztál te is tudod jól! – kezeivel derekamat ölelte. Remegni kezdtem.

-Mond mit akarsz, csak hagyj minket végre békén! – kiszabadultam karmai közöl és hátrálva a falig menekültem.

-Miért hiszel annak a pojácának? Azt mondja szeret, de most lehet, épp egy modell fekszik alatta, és jó keménynek döngeti… Miből gondolod, hogy mellette biztonságosabb az életed, mint mellettem… Mi változott Azz? Alig egy éve még az én karjaimba sírtál… Visszaakarlak kapni! Te az enyém vagy! – szavai nyílvesszőként hasítottak meggyötört szívembe. Könnyek kezdek marni szememet, de nem akartam, hogy lássa, mennyire elgyengültem tőle.

-Szeretem… feltétel nélkül szeretem!

-Bízol benne? Képes vagy annyi fájdalom után azzal együtt élni, aki elrabolt?

-Képes vagyok… - kúsztam le a földre.

Követte mozdulatom és helyet foglalt mellettem a hideg parkettán. Csillogó szemeimet arcára emeltem. Megrémülve konstatáltam, hogy szeméből a könnyek özönvízként áradtak. A macsó, kemény, drogos, alkoholista rosszfiúm, sírva, összeomolva nézett rám.

-Ne… ne csináld! Hónapokig kínoztál, követtél, fenyegettél… képes voltál feláldozni azért hogy szabad legyél… ne! Nem tudsz átverni! – ráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gondolatot, hogy sajnálatot érezzek iránta.

-Mondj egy okot, amiért elmenjek! Egy okra van hozzá szükségem! – állt fel a földről és letörölte könnyeit. Mellkasom szúrni kezdett és arcom lángba borult.

-Szerelmes vagyok Harrybe… szeretem őt! – nyögtem ki halkan.

-Ha tényleg az lennél, akkor a szemembe mondtad volna… - emelte meg ujjai segítségével az állam. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy az övét néztem. – Elfogom érni, hogy többet ne álhasson az utunkba, ezt garantálom! 

A földön ülve néztem, ahogy lemegy a lépcsőn, és becsukja maga után a bejárati ajtót. Keserves, mélyről jövő zokogásban törtem ki, ott, lent a padlón. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről. Szüksége volt Harryre. Itt hagyott… egyedül a bűntudattal, a gyerekekkel, és a tudattal, hogy Zayn bármikor eljöhet ide, és elveheti tőlem a legféltettebb kincseimet, a lányokat.

Haragudtam és egyben gyűlöltem magam. Összezavarodtam. Zaynt látva úgy éreztem talán van még egy kis jóság benne, de Harry hiánya erősebb volt nála. Szeretem a Göndört. Soha nem érhet fel azzal a szeretettel, amit iránta tápálok. Ő a legjobb és legfontosabb dolog az életembe... És az kívánom, bárcsak véget érne ez az egész herce-hurca… Bárcsak itt lenne, és mellkasára ölelne! Óvna, szeretne, védene, becsülne… De helyette csak a könnyeim vannak…

A gondolatmenetem a telefon irritáló, és egyben szörnyen hangos csengése zavarta meg. Feltápászkodtam a földről és komótos léptekkel a telefonért nyúltam. Lassan felvettem a készüléket a kezembe és finoman végigcsúsztattam ujjaimat a kijelzőn. Ismeretlen szám hívott. A szívem lomhán dobogott, majd hirtelen ezerszeresére gyorsult.

,,Mr. Styles autóbalesetet szenvedett… Ön van megadva értesítendő személynek. Kérem, jöjjön be a kórházba!”

A telefon kihullott ujjaim közül. Ajkaim remegésbe kezdtek. A légzésem felgyorsult és lábaim nem bírtak megtartani. A gyors hívóm 2. számát tárcsáztam és zokogva kérleltem az Istent, hogy vegye fel végre Louis a telefonját. Szerencsémre gyermekeim apja vette a lapot, és rögtön tudta, valami baj van, bár semmi értelmeset nem tudtam kipréselni magamból.

Az autó pár perc alatt állt meg a ház előtt, pedig Louis London másik végébe lakott. Vajon mennyivel mehetett? Berontott a házba, és mire kinyögtem mi történt a lányokat felöltöztette és a kocsiba vitte. Magamra terítettem egy kabátot, és rohantam be az ügyeletre oldalamon a lányokkal és Louissal.

Felakartam ébredni… azt akartam, hogy ez csak egy rossz álom egyen… egy meg nem történt álom. Az ajkait az enyémeken akartam érezni, ujjait összekulcsolni a sajátommal, és arcomat a kulcscsontjába rejteni. Mindent megakartam neki adni, és csak azt akartam, hogy jól legyen. Nagyon akartam… csak Őt akartam… Egészségben, épségbe, magam mellett… 

-Harry! - zokogva léptem be a kórterembe, ahol összetört, vérben úszó szerelmem feküdt. - Mi történt veled? 

Drágáim! 

Ne haragudjatok, hogy eltűntem... de kellett egy kis idő! Nem tudok mit mondani, csak azt hogy szeretlek Titeket, és köszönök minden támogatást! Remélem tetszeni fog az új rész! 24-én bezárul a blog... De semmi pánik, már készül az új sztori! 

All the love <3