25. rész Éreztem a fájdalmat

Rosszullét. Korán reggel. Eső kopogása. Akkor boldog karácsonyt!

Eszeveszett tempóban rohantam le a lépcsőn. Berontottam Liamhez és már hánytam is. A fejem sajgott. Szédültem és már minden bajom volt. Rázott a hideg, és fejben szidtam is magam, amiért az ujjatlan pizsamámat kapartam magamra este.

A hajam eltűnt az arcomból, s a fejem tetején pihent. A homlokomat erős kéz tartotta, míg a hátamat a másik simogatta. Kiadtam magamból mindent. És itt és most megkérem a gyerekem, hogy rohadt cuki legyen, mert már az első pár napban kikészít.

Felálltam és megmosakodtam. A langyos víz felfrissített. Az aspirin viszont nem mulasztotta el a fejfájásomat. Remegve lépkedtem ki a hálóba. Liam a kanapéján ült és cseppet sem volt nyugodt. A megjelenésem arra késztette, hogy felálljon. Szorosan magához ölelt. Viszonoztam a gesztust, mert jól esett forró, izmost karjaiba záródva, behunyt szemmel csak állni és várni. Elgyengülve éreztem magam.  

-Ledőlsz? Remegsz, mint a nyárfalevél. Minden rendben? – aggódás tükröződött barna szemében. Gyenge mosolyt eresztettem meg felé, és megráztam a fejem. Nem tudtam volna már megszólalni. 

Kimentem a szobából. Vettem egy mély levegőt. Épp lépni akartam, amikor megfordult velem a világ. Lábaim elgyengültek. Minden forgott körülöttem. Megakartam kapaszkodni a korlátba, de kezem erőtlenül nyúlt csak utána. Éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam. Szemeimet lecsuktam, hogy az esés hamarabb következzen be, de valaki elkapott. Minden erőm elveszett. A karok védelmezően tartottak. A mellkasához nyomtam a fejem és csak hallgattam a szívverését az illetőnek. Végleg kidőltem.

***

Idegesen nyitottam ki a szemem. Mintha csak bekábítottak volna. A fejem zubogott, a kezem gyenge volt és erőtlennek éreztem magam. Ugyan ott ébredtem fel, ahol majd’ egy hete. Az ismerős fekete takaró ölelt át. A párnák szerte-széthevertek körülöttem. A nap gyér fénnyel világította be a(z) - alapból is sötét - szobát. Felültem, nagy nehezen. Körbepillantottam. 

A fürdőszoba ajtó alatti résből gőz áradt ki. Tehát, Harry minden bizonnyal zuhanyozik. Itt volt az ideje annak, hogy megszökjek. Egész éjjel ezen járt az eszem. Nem bírom tovább. Lehet, hogy az elmúlt nap minden klappolt – talán túlságosan is – de elegem van. Idegileg tönkretesznek, és ezzel leginkább a születendő gyermekemnek ártanak. 

Nehézkesen felálltam. Még megingott a lábam, de a bennem lévő hajtóerőnek köszönhetően nem estem vissza. Megráztam a fejem és kiosontam. A folyosón senki nem volt. Vettem egy mély levegőt és a lépcső felé vettem az irányt. Minden egyes levegővételemet óriási ricsajként nagyított fel az agyam, így lépcsőfokonként hátrapillantottam. Az alsó ajkamat harapdáltam miközben belebújtam a bakancsomba. Harry kabátját vettem fel, mivel az enyémet nem találtam, és nem akartam hangoskodni. Lenyomtam a kilincset, amin teljesen ledöbbentem.

Bevallom. A lelkem legmélyén (nagyon a mélyén) valamit éreztem irántuk. Nem azt mondom, hogy beleszerettem bármelyik faszfejbe is, de azért jól esett a figyelem és a törődés. Persze, voltak árnyoldalak is… de azoktól eltekintve, szeretve éreztem magam.

Még utoljára visszapillantottam. Keserű ízt éreztem a számban. Egy kósza könnycsepp futott végig arcomon. De hülye vagyok! Most komolyan! Elraboltak, kihasználtak, és még fel is csináltak… és talán beleszerettem mindbe… GYERÜNK!

Kiléptem az ajtón. Letöröltem a könnyeim. Nem lehetek ilyen bolond. Miattuk nem kell siránkoznom. Tapló barmok. Kihasználtak és én hagytam, hogy átverjenek, megvezessenek és megerőszakoljanak. Ez az én formám. Nem szabadna naivnak lennem! Én hülye, hülye, hülye! 

-Hova a picsába mész te ribanc? – ajkaim megremegtek, ahogy meghallottam a hangot. Nem mertem megfordulni, se tovább menni. A második fa mellett álltam. – Még egyszer megkérdezem, hogy hova az ótvaros faszomba mész? – a hangja olyan éles volt, mint a kés. A könnyek még erősebben szúrták a szememet, de erősnek kellett lennem, és nem mutatni a félelmem.

-Oda, ahol nincs az ótvaros faszod! – szóltam kurtán a hátam mögé. Megragadta a karom és szembe fordított magával. Kék szeme lyukat szúrt az enyémbe. Nem rettentem meg. Tudtam, hogy bánthat, de nem féltem. Futni kezdtem. 

Minden kavargott bennem. A lábamban az összes erő erre összpontosult. Csak futottam. Hallottam, ahogy káromkodik mögöttem, majd Ő is rohanásba kezd. Nem néztem hátra, se előre. Csak a lábam elé. Már majdnem elhagytam a környéket, amikor megbotlottam. Megpördült velem a világ és máris a saras földön találtam magam. A kezem iszonyatosan fájt, mivel arra estem rá. Hangos nevetés tört ki a bal oldalamon. Arcomba hulló hajamat félrelökve pillantottam a zaj forrására. Louis elégedett vigyorral közeledett felém. 

-Ne merj hozzám érni! – kiáltottam rá. A ház nem volt olyan messzire, mint gondoltam.  Louis arcán ott volt az a mocskos, csalfa mosoly, az ,,én nyertem" fej. Felidegesített, már a puszta jelensége is.

Zayn akkor ért ki, amikor Louis felkapott a vállára. Visítottam, ütöttem, ahol csak értem. Belemélyesztette hatalmas ujjait gyönge bőrömbe. Beleharaptam alsó ajkamba. A vér is kicsordult belőle. Fáztam, és egyszerre volt melegem. Elszállt minden erőm, mire a házhoz értünk. 

-Mi a fasz? Louis azonnal engedd el! – lépett közbe hősiesen Zayn.

-Áh, most nem lehet. Kijöttünk levegőre, aztán megiramodott. Beviszem lenyugodni… akarsz jönni egy Zouisra? – nem láttam a barna szemű fiú arcát, de reménykedtem benne, hogy ,,nem akar jönni egy Zouisra”.

-Ha bántod, esküszöm, megöllek! – fenyegetőzött Zayn. Megmelengette a szívem.

-Dehogy bántom. Ugye?! – belemarkolt még erősebben a csípőmbe. Egy kisebb nyögést elnyeltem. 

Nem mertem megszólalni. Louis hazudott. Ha most visítoztam volna, akkor elmondott volna mindent a többieknek, és büntetést kapnék… azt meg nem akarom. Már abban bízok, hogy meggyőzöm, arról, hogy ne bántson.

Felvonultunk a lépcsőn. Egyenesen a szobájába vitt. Összeszűkült a gyomrom ahogy ledobott az ágyra. Lerántotta rólam a pizsamanadrágot. Hallottam, ahogy szétszakad a ruhadarab. Szeme elködösült. Belém nyomta két ujját. Erősen lökött 10-15x. Közben folyamatosan szorította a csípőm. Könnyeim végigfolytak arcomon. Lehunytam a szemem és vártam, hogy befejezze. 

-Ne kelljen többet ezt tennem veled! – szólalt meg halkan. Kinyitottam a szemem és mélyen a szemébe néztem. Valami más ragyogott benne. – Megértetted? Takarodj kifelé! – felkaptam a kabátot és kirohantam. 

Harry a szobám lépcsője felé tartott. Meglátott, és először mosolygott, de amint felfedezte hulló könnyem összeráncolta a szemöldökét. A kezébe nyomtam a kabátját és elviharzottam mellette. Minden egyes lépcsőfok után éreztem a fájdalmat. A szobába érve az ágyhoz rohantam. Magamra rántottam a takarót és alábújva zokogni kezdtem.

Én idióta. Hogy gondoltam ezt az egészet? Nyilván, ha nyitva van az ajtó, akkor valaki kint van. Miért nem álltam meg? Miért nem találtam ki valami hazugságot? Miért hagytam, hogy megint ezt tegye velem? Idióta! Idióta!

Elővettem a naplóm a párnám alól, majd felálltam. Egy pillanatra láttam magam a tükörben és teljesen elborzasztott a látvány. Karácsony van, és úgy nézek ki, mint a mosott szar. A szekrényemhez mentem és kikaptam a kezem ügyébe először kerülő felsőt, plusz cicanadrágot. Gyorsan magamra kaptam a ruhadarabokat, és a mamuszomat. Bevetettem az ágyam és a naplómmal együtt a kanapéhoz vonultam.

Bekapcsoltam a tv-t, és az első zenecsatornánál megállva betakaróztam és elkezdtem írni a bánatomat. Ez az egy dolog volt, ami most segített. Okosabbnak kell lennem. Nincs senkim, csak ez a nyamvadt napló. Bár, számomra Ő is bőven elég.

Kiírtam mindent, ami csak fájt. Hogy kihasznál, megerőszakol, mar, karmol, üt, vág, szúr, tép, éget, marcangol és hasít. Hogy szeretem, utálom, kell, elhagynám, visszahoznám, megszerezném, csókolnám. Hogy hiányzik, érezni akarom az illatát, megtudnám ölni, kihozza belőlem a legjobbat. Hogy elveszítem az eszem ha rám néz, félt, mellettem van és kell.

Bő 20 oldalba tellett, de leírtam. A könnyáztatta lapok közt azonban ott volt egy szó, ami akárhogy is, de megmelengette a szívem. A GYEREKEM. Igen. A gyermekem. Ő az, aki erőt adott ahhoz, hogy most már ne sírjak. A kezem a hasamra tettem, és finoman megsimogattam. Ő az életem, és küzdeni fogok érte, hogy ne kelljen ilyen szarul élnie, mint most nekem.