27. rész Utálom, mert szeretem

-Istenem! Hogy kerülsz ide Dzsenifer? – buggyantak ki a könnyeim, miközben szorosan magamhoz öleltem a legjobb barátnőmet.

-Vannak játékszabályok! – lépett mögém Harry. – Dzsenifernek elmondtuk dióhéjban, hogy miért nem dolgozol nála. Rólunk nem beszélgethettek. Azealia! Ha bármit is elmondasz az itt töltött hetedről, megbüntetlek! 1 órát beszélgethettek, a szobádban. – tekintélyt parancsoló hangon beszélt. Meg se rezzentem tőle. Abban a percben rohadtul nem érdekelt, hogy köcsög, bunkó. Csak Dzseni jelenléte foglalkoztatott. 

Levette a már számomra remekül ismert Forever 21-es kabátját, és kibújt a régi, barna bakancsából. A kabát alatt egy egyszerű krémszínű, kötött egybe ruhát és fekete cicanadrágot viselt. Sötét, szinte már fekete haját átdobta válla fölött és rám mosolygott. Kék szeme ragyogott a könnyektől, és a kíváncsiságtól. Olyan szép volt, mint egy címlaplány.

Felmentünk az ajándékaimmal a lépcsőn. Addig semmit nem szólt, míg a fiúk a közelben voltak. Láttam rajta, hogy fél, amikor Zayn mellett halad el. Különös volt számomra, de nem szóltam semmit. A szobába belépve elámulva megszólalt. A hangja ismerősen csengett a fülembe, és megmelengette a szívem. Soha nem örültem neki ennyire. Ő volt a családom. És most itt van. 

-Wáá de király ez a hely. Komoly, hogy itt laksz? – elámultan forgott körbe. – Ehhez a régi házad lószar – köpte oda nevetve. Helyet foglalt a kanapén. Közel hajolt hozzám, és a fülembe kezdte suttogni a legfontosabbakat. – Mi a francért vagy itt? – lehet, hogy suttogott, de így is kitudtam venni belőle a zavarodott félelmet.

-Elraboltak… vagyis, valami olyasmi. Most már a tulajdonuk vagyok… - suttogtam vissza halkan. – És milyen volt az utad? – váltottam normális hangra, mielőtt a lentiek gyanakodni kezdtek volna, hogy nincs fent élet.

-Szuper. Kellemes napunk van ma. Nem esett sok csapadék, így a kocsiutam gyorsan telt. Mit kaptál karácsonyra? – kezdett csevegni, majd ismét a fülemhez hajolt. – Istenem! Tudtam, hogy baj van… minden rendben? Bántottak? Jól vagy?

-Ó, idén jó gyerek voltam, és sok mindent kaptam. Ott vannak az asztalon… de a legjobb ajándék mind közül te voltál – mosolyogtam rá. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Vajon, Harry miért hívta ide? – És, neked mit vett Brad? – közelebb ültem – Van egy kis gáz, de minden rendben lesz… Dzseni, segítened kell innen megszöknöm! – nem akartam neki elmondani mindent. Sőt, semmit. Valami nyugtalanított, ezért inkább ködösítettem.

-Vettünk egy új házat. Majd ha lesz kedved, akkor ugorj be. Tök szép… - kicsit meglepődtem, mert sose voltak valmi gazdagok, de nem agyaltam ezen a részleten sokáig. És belekezdett a szokásos „csak Ő beszél, és akkor mindenről” részbe. Mondta, mondta és mondta. Be nem állt a szája, de igazán jól esett most, hogy hallhatom.A témát azonban folyamatosan terelte és ez dühített...

-Hogy megy a bolt? – váltottam témát, miután meguntam a csempeszín elemzéstét.

-Tudod… - tűrt egy vastagabb tincs hajat a füle mögé. – Miután kiléptél, és nem jöttél többet dolgozni, úgy döntöttem, bezár a bazár. Jelentkezni szeretnék egy egyetemre… - az utolsó részt szinte csak dörmögte az orra alatt.

-Ez… ez fantasztikus Dzsen! Büszke vagyok rád! – öleltem magamhoz. – De, Brad… autókat javít, nem?! Hogy fogod megkeresni a pénzt a tandíjra? – váltottam át a barátnőből gondoskodó anyukává. Lehet, hogy Dzsen volt kettőnk kötül az öregebb (ja, a kis 19 éves), mégis én voltam az érettebb.

-Öhm… hát azt majd megoldom – ködösített Ő is. Arca elvörösödött, és azonnal témát váltott. – De figyu… benne vagy a tv-be! Kivel kavarsz? – bökött oldalba, mire én vörösödtem el.

-Húzós kérdés. Mindegy fiú iránt érzek valamit, csak nem tudom mit… igazából, ha Zaynnel vagyok, akkor minden olyan másnak tűnik. Niall olyan kedves, és figyel rám. Imádok vele lenni, mert mindig felvidít. Harry folyton birtokolni akar, és nagyon nyomaszt, hogy néha szeret… néha utál. Utálom Őt, mert szeretem… - az utolsó mondat meglepett. Felnéztem a tenyeremből, és Dzsen arcát kezdtem vizsgálni. És mivel kifejezéstelen volt, arra jutottam, hogy lehet nem mondtam ki az utolsó 4 szót…

-Utálod, mert szereted? – kérdezte pár perc csend után. – Érdekes… - suttogta maga elé. Az arcom természetesből cékla vörössé vált. Melegem lett, és liftezett a gyomrom. Hogy mondhattam ilyet? – És gondolom, mész velük L.A.-be… 

 Már a végére nem is figyeltem rá, mit beszélt. Különösen vislekedett, és ez nagyon nyomasztott. Állatalában mindig csendes, visszafogott. Most azonban hivalkodó volt, és távoli. Azt hittem, hogy ismerem a barátnőmet, de közel sem az a reakciót váltotta ki belőlem a jelenléte, amilyenre szükségem lett volna. 

Minden tettét árgus szemekkel figyeltem. Úgy viselkedett a fiúk jelenlétében, mintha ezer éve ismerné őket. Bár, lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és teljesen normálisan viselkedett az én másik felem.

-Letelt az idő. Dzsenifernek mennie kell! – felelte azon a temperamentumos, parancsolgatós hangján, amit utálok. -  ÉN kísérem ki Dzsenifert! Te Azealia, fent maradsz! – elkapta Dzsen kezét és maga után kezdte rángatni. Sértetten utána dobtam egy kispárnát, de észre se vette. 

És mint derült égből fájdalom, megint rossz kedvem lett. Azt mondtam, hogy utálom és szeretem?! Áh, ez a terhesség dolog teljesen megőrjít. 

Elterültem az ágyamon és gondolkodni kezdtem. Miért nem kísérhettem ki ÉN a legjobb barátnőmet? Miért volt ilyen zavar Dzseni? Mi az, hogy egyetem? Honnan a szarból lesz majd pénze? Minta csak meglennék lőve… Itt volt a legjobb barátnőm, mégis úgy érzem, hogy csak egy idegen látogatott meg… Ez nem Dzseni volt, csak azt nem tudom, miért…

**

A szemeimet résnyire nyitottam csak ki. Már lement a nap is. Felálltam és az erkélyajtómhoz bicegtem. Minden nyugodt volt odakint. A fák alig mozdultak meg, olyannyira nem fújt még a szél se. Az eső nyomai még azonban meglátszódtak az útszéli pocsolyákban, és a balkonomon lévő vizes edényekben. Felsóhajtottam és a gardróbomhoz siettem. Ledobtam magamról a felsőmet, és helyette egy bő fazonú pulóvert vettem magamra. Visszamentem az ajtóhoz és kiléptem rajta. Hideg volt.

A lágy szellő belekapott hosszú, göndör tincseimbe. Minden olyan meghitt és higgadt volt. Világítottak a karácsonyi díszek. A magasból beláttam a városba, mely kivilágítva pompázott. A fákon megmaradt levelek halkan susogtak körülöttem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem a körülöttem zajló hangtalanságot. A csönd túl hangos volt.

Fészkelődtem egy kicsit, míg rá nem jöttem, mit kéne csinálnom. A kerti bútortartó ládikához léptem, melybe 6 óriáspárna, 3 takaró (természetesen One Direction-ös) és egy hintaágy huzat lapult. Kikaptam mindent. Letörölgettem egy ronggyal az elázott heverőt. Ráterítettem a huzatot és ledőltem rá. Betakaróztam és csak néztem az eget.

Több mint 8 repülőt véltem felfedezni a csillagokkal teli, tinta kék égbolton. Távolból kutyaugatás hallatszott. Elmerengtem. ,,Utálom Őt, mert szeretem”. A fejemben ez a 4 szó zakatolt folyton folyvást. Hogy mondhattam ilyet? Mármint, nem tudom mit jelent ez. Egyértelmű, hogy utálom azt a tökkelütött, bunkó, flegma, parancsolgató idiótát… de! Megint itt van a de. Amikor kedves, és törődő, az annyira rabul ejti a szívem. És nem tudom mit érzek.

Piszokcsípős szél csapott arcon. Csak ekkor vettem észre, hogy már pár könnycsepp végigfolyt az arcomon. Felsóhajtottam. Nem a „nőies vagyok, és most megmutatom” sóhajom volt, hanem a „mi a francot érzek iránta” sóhaj volt. Mert tényleg nem tudtam. 

-Édes kicsikém… anyád már most hülye. – mosolyodtam el elkeseredve, miközben a hasamat simogattam. – Istenem! Csak te ne legyél ennyire bugyuta, naiv és szépen szólva idióta, mint jó anyád. Tudod, sok mindent elrontottam… de téged nem akarlak. Bármelyik pöcs is az apád, nagyon fogod szeretni. Csak, én is szeretem Őt… és ez kifejezetten nagy baj… És képzeld, anyukád már magában beszél… fantasztikus! – tört ki belőlem a nevetés.

-Nem beszélsz magadba! – szólalt meg mögülem Harry. Összerezzentem a rémülettől. Ő mikor jött ki, és mennyit hallott? – Holnap megyek tetkószalonba Zaynnel. Ha akarsz, jöhetsz. Leülhetek? – kérdezte, miközben már mellém is ért. Enyhén bólintottam és odébb másztam. A mellkasára emelt, így teljesen átjárt a melegség.

-Milyen tetkót varratsz? – emeltem rá barna szemeimet.

-Azt hiszem, a születésnapod dátumát. Ugye 28.07.97.? – arcára gödröcskés mosoly ült ki. Csak szorosabban hozzábújtam, nem feleletem. – Ezt igennek veszem.

-Mennyit hallottál? – köptem ki a bennem motoszkáló kérdést.

-Mindent… - még szorosabban öleltem. Minta, mentőmellény lett volna. Az ég a komor, sötét, fagyos tenger. A gondjaim az ár. Harry a mentőmellény, ami megment. Az életem egy süllyedő hajó. – Hideg van… és te vacogsz – jegyezte meg, halk kuncogás kíséretében – de nem zavar, mert így legalább a karjaimban tarthatlak. – megpuszilta a homlokom, bennem pedig azonnal feléledt a láng. – Mennyünk be! – elengedtem, amíg felállt. 

Összepakoltuk a dolgainkat. Egy szót sem mertem mondani. A gondolataim mind-mind körülötte cikáztak. Az érintése úgy hat rám, mint alkoholistára a bor. Nem akarok a „függője” lenni, de Ő az én drogom. A belső hangom pedig egyre csak az ordítja „ideje menni! El kell tűnnöd innen!”. Talán igaza van… talán nem.

**

A vacsoraasztal meseszépen volt megterítve. Sütöttem csirkemellet és krumplit, burgonyasaláta kíséretével. Mindent kivitettem a konyhai szárnysegédemmel, majd én is kimentem a többiek közé. A tálak hangosan csörömpöltek, ahogy a kanalak/estenként villák koccantak a porcelánhoz. A tálak megteltek a vacsorával, és az ebédlő hanggal. Csak én ültem szótlanul az 5 fiú között. Nem volt mondandóm.

-Mennyei lett, mint mindig! Jó étvágyat! – szólalt fel Harold a borospoharát megemelve. A másik 4 is ezt tette, és még én is felemeltem a jeges teám. – Boldog karácsonyt! Nagyon szeretlek titeket! – szabad kezével a combomat kezdte simogatni, melytől azonnal zavarba jöttem.

-Én is szeretlek titeket, de legjobban Azzt! – horkantott fel Niall. Neki nem ez volt az első pohár, az is biztos. 

Lakmározásba kezdtünk. A hangos szóváltásokat a kés/villa/kanál suhogása váltotta fel, illetve a néhány bók a főztömre. Meg se szólaltam egész vacsora alatt. Túlságosan zavarba voltam hozzá. Harry keze még mindig nem akart elvándorolni a combomról, és egyre feljebb haladt. Kínosan ficánkoltam, olyankor viszont belecsípett a fenekembe.

Leszedtem a főétel maradványait és kisiettem a konyhába a desszertért. Röptében sütöttem egy hatalmas adag csokis piskótát. Kivettem a tejszínhabot a hűtőből, az eperrel, és a többi gyümölccsel együtt. 

-Segítek! – lépett be Zayn. – Utálom, amikor isznak, hányingerkeltő.

-A dohányzás is, meg a drog is. – suttogtam magam előtt.

-Tudom, de az más… Ne ítélj el azért, mert cigizek!

 -Sose ítéltelek el. – néztem rá bűnbánóan. Megölelt és elvette tőlem a kistányérokat, és villákat. 

Ott maradtam, és szerencsétlenkedtem egy kicsit a habverővel. Most meg Ő zaklat fel… Hogy gondolhatja rólam, hogy elítélem? Nem is ismer! Amikor 14 évesen elkezdtem cigizni, mindenki furán nézett rám. Aztán, tavaly leraktam és az óta nem szívtam. Persze, én is kipróbáltam már mindent. 15-16 évesen a bulikba előkerültek a füves cigik, és azokból is szívtam… de megbántam. Ennyi. Nem ítélkezem azok felett, akik ezt teszik. Az Ő dolguk.

A nagy gondolkodásban elvesztettem az irányítást, és a tejszínhab fele kifolyt a ruhámra. Hangosan káromkodtam, és kihúztam a habverőt. Idegesen felfutottam a lépcsőn, nem is törődve Niall utánam kiabálásával. 

-Héj, minden oké? – szólt hozzám Harry a lépcsőről. Cseppet se volt részeg, vagy akár spicces. Józan volt, túlságosan is. – Azz! Mi a baj? – jött közelebb. Meglátott és azonnal felnevetett. – Szeretem a béna csajokat… - suttogta, szinte az ajkaimra.

-Én viszont rühellem a rámenős fiúkat. Na, engedj, had öltözzem át! – löktem egyet izmos mellkasán és kikaptam az első kezem ügyébe kerülő felsőt. – Elfordulhatnál!

-De nem fogok! – felelte pimasz mosollyal. Megforgattam a szemem és gyorsan pólót cseréltem. – Jobban tetszenél a toppod nélkül.

-Ez póló… 

Elámult rajtam. A győztesek mosolyával elhagytam a szobámat, és az övé felé vettem az irányt. Behajítottam a pulóvert a szennyes tartóba és visszamentem a konyhába. A hab elkészült. Felpakoltam magam a cuccokkal.

Leültem és vettem egy szeletet. Ritkán mondok ilyet, de jót sütöttem, és ez a fiúkon is látszott. Még Liam is kétszer vett a sütiből, pedig nem is szokott. Mosolyogva néztem Őket, ahogy falatozgatnak. Niall kidőlt a sok piától, ezért Liam felvitte. Louis elment tv-t nézni Zayn társaságában. Harry felszívódott, így egyedül küzdöttem meg a rendrakással. Leszedtem a terítékeket és elpakoltam a csekély maradékot. Beszóltam a nappaliba, hogy megyek aludni, de szerintem meg se hallották. A tv-ből hangosan bömbölt valami film, amibe épp üldözős jelenet volt. Megráztam a fejem és már fönt is voltam. 

-Máris alszol? – jött a kérdés a hátam mögül. – Még csak… este 11? Ilyen gyorsan repül az idő? – Liam hangja úgy csengett, mint a 4 éves kisfiúké.

-Lezuhanyozhatok nálad? – fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele. Mosolyogva bólintott. Kezét a derekamra tette, úgy mentünk a szobájába. – Köszönöm! – suttogtam alig hallhatóan. 

A víz megnyugtatott. A zene - amit elindítottam (ZHU – Faded) - átjárta a testem. A forró gőzben-biztonságban éreztem magam, s bár tudtam, hogy a túloldalt Liam árgus szemekkel vizslat, szabadnak éreztem magam. Lemostam az összes bennem zakatoló kérdést, és kívülről sikeresen megtisztultam, ha belülről teljesen nem is.

Leey körém csavarta a törölközőt és kicsit feszengve állt egyik lábáról a másikra. Kuncogtam rajta. Sikerült már ezzel az aprósággal zavarba hoznom… de cuki. 

-Ma itt alszol! – nyújtotta felém az egyik boxerjét és pólóját.

-Nem! A szobámba alszok Liam! – szólaltam fel kicsit hangosabban, mint ahogy szerettem volna.

-Kérlek! – váltott Ő is hangnemet. Az esdekelő, cuki fiú… - Maradj itt! – átfutott az agyamon, hogy lehet, Harry meglátogatott volna este, így inkább bólintottam. 

Felvettem a Leeyoo által adott ruhákat és bebújtam a meleg ágyába. Nem sokkal később Ő is kijött. Dereka köré csavarta szorosan a törölközőt, kivett egy gatyát és újra eltűnt. Mire visszajött, majdnem elaludtam. Befeküdt mellém, és szorosan magához húzott. 

-Carmen. Carmen Payne. – puszilta meg a nyakam. – Hogy tetszik?

-David Payne… - feleltem ásítva.

-Jó, ha lány Carmen, ha fiú David. Rendben! – ölelt még szorosabban magához. 

Már rég volt ilyen, de mosolyogva aludtam el. David vagy Carmen Payne. Ahj, de szeretem, ha ilyen!